5. rész: Majdnem csók

Sziasztok! Itt is van az újabb rész, ami szerintem jól sikerült, habár biztosan kicsit utálni fogtok a vége miatt... Nagyon köszönöm az eddig érkezett összes véleményt. Azok, akik írnak, tudják, milyen fontos egy írónak a visszajelzés. Nagyon sok ihletet és lendületet ad egy-egy újabb fejezet megírásához, és elsősorban azok jutnak eszembe, akik kommenteltek, mert arra gondolok, hogy minél előbb szeretnék megírni a részt, hátha ezúttal is kifejtik a véleményüket. :) Persze minden kedves olvasóra is gondolok, mert a statisztikából látom, hogy azért van érdeklődés. Köszönöm. :)

A kezem megszorult a telefonkészülék körül és a szememet el nem sírt könnyek öntötték el. Nem akartam érzelmileg ennyire kiegyensúlyozatlan lenni, de a szavai jeges tőrökként csapódtak a szívembe. Képtelen voltam válaszolni, hiába akartam bármi értelmeset is kinyögni, egyszerűen nem volt elég erőm hozzá. Még nem. Úgyhogy rácsaptam a mobilt. Düh és szánalom kavargott bennem, ha arra gondoltam, hogy milyen nevetséges vagyok. A gyerekkori hirtelen fellobbanó, parázsló románcok az idő múlásával általában csillapodnak, majd teljesen megszűnnek, mintha nem is lettek volna. Ezt a futó érzésekre értem, amikor buta tizenévesen abban az őrült dologban hiszünk, hogy életünk szerelmével találkoztunk, akivel együtt fogunk megöregedni. Sokáig játszadoztam Harryvel, és még több időbe telt rádöbbennem, hogy tényleg érzek valamit iránta, olyan sok időbe, hogy a végén azon kaptam magam, hogy visszaköltözött az apjához. Többet sosem láttam. Egészen idáig. Talán, ha akkor kifejeztem volna az iránta való érzéseimet, ha esélyt adok neki, akkor meglehet, hogy most nem Emma kezét fogná, hanem az enyémet. Butaság már ilyesmin gondolkodni. Halkan, szipogva levetettem magam a díványra, és a könnyeimet törölgetve figyeltem a parázsló tüzet, a néha fel-felcsapó éles lángokat, mint akár egy-egy reménysugár. Niall behúzódott a szobába, valószínűleg már rég aludt, miközben én keservesen búslakodtam. Alig-alig meghallható kopogás szűrődött felém a bejárati ajtó irányából, de mielőtt elindultam volna, egy emlék bukkant fel bennem.

– Nézd csak! – kiáltotta Grace, és dallamos, kacér, cseppet sem nőies kacagása betöltötte a házat. Az unalmas pop eltompult éles nevetése visszhangjában. – A srác nagyon zavarba jött a csókodtól – bólintott Harry irányába, aki leszegett fejjel, elvörösödve bámulta az ölébe ejtett kezét. Göndör fürtjei a vállát söpörték, a tekintetét eltakarta két tincs, de még így is jól láttam, hogy sértetten összeráncolja a szemöldökét. – Szerintem kaphatna még egyet! – suttogta izgatottan. Harry felemelte a fejét, volt valami gyilkos düh a tekintetében. Szinte izzott a pillantása.

– Mindjárt te is kapsz valamit – fröcsögte fanyarul. – De az nem csók lesz.

– Kibaszott köcsög – ordította Grace. – Azt hiszi, hogy valaki, pedig a rohadt göndör haján és a zöld szemén kívül egy nulla… Seggfej. – Mielőtt megakadályozhattam volna, Harry előrevetette magát és megmarkolta Grace haját. A lány sikoltva, rúgkapálva araszolt hátra, de Harry ujjai még így is pár karcolást ejtettek a lány hófehér arcán. Grace azonban nem hagyta magát, még akkor sem, amikor sikoltva ráparancsoltam, hogy álljon le, inkább felemelte a kezét, és a körmével végigszántott Harry halántékán, egészen az álláig. Vér szivárgott a sebből, és Harry nyüszítve elengedte a copfját.

– Kurvára ne merj még egyszer kurvára hozzámérni – sipította Grace plázacicás hangon, majd hátradobta a haját.

– Még csak szép sem vagy, de a szókincsed is nulla – vágott vissza Harry ingerülten. Grace már készen állt egy újabb ugrásra, de ezúttal reflexből lefogtam.

– Ez az én szülinapom – csattantam fel. – Az én bulim. Én parancsolok. És te most elmész.

– Úgy van – állt ki mellettem Grace, csak nem esett le neki, hogy kire céloztam.

– Harry elmegy – jelentette ki.

– Nem egészen így értettem, Grace. Aki távozni fog, az te vagy!

– Kapd be, te fasszopó – üvöltötte a képembe. Sietve felállt, majd egyetlen szó nélkül kirohant a szobámból és jó erőteljesen bevágta az ajtót. A buli itt véget ért.

Harry Styles

A pokolban éreztem magam, miután visszacsúsztattam az apró készüléket a zsebembe. A bensőmben támadó üresség rosszabb volt minden más érzésnél: a dühnél, amit a terv iránt éreztem, a bosszúságnál, ami elárasztotta minden porcikámat, ha DiVaio-ra gondoltam, valamint a bennem lüktető aggodalomnál, amit a fiúk iránt tápláltam.

– Harry, akadj már le róla – suttogta Zayn. – Komolyan, olyan vagy, mint egy kispályás zöldfülű. Kezd aggasztani.

Megtorpantam, forró düh gyülemlett a mellkasomba, zihálva szedtem a levegőt. A kezem ökölbe szorult, miközben keserűen nyeltem.

– Nem ilyennek ismerlek, haver – nógatott, párszor megpaskolva a vállam. – Kemény gyerek vagy te.

– Pofa be, Malik – kiabálta a terem végéből Louis. – Ha túl sokat jár a szád, nem tudok a tervre koncentrálni. Márpedig ez elengedhetetlen.

Jeges pillantást vetettem Louisra.

– Arról nem volt szó, hogy olyanokat cserkészünk be, akikkel régebb bármiféle kapcsolatunk volt. Mindannyian tudjátok, hogy Tia Mitchell számomra egy ilyen ember – morogtam. Feltámadó fejfájásom szinte szédülésbe fordult, ahogy az ablakhoz sétáltam és letekintettem az esti fényekben hullámzó városra.

– Ez a kamuduma az elátkozott házról telitalálat volt, Styles! – Liam előlépett a raktárból, miközben maga után vonszolt egy fekete gurulós bőröndöt, ami felkaristolta a padlót.  

A tekintete viharvert volt, és némi kétkedéssel vezette végig rajtunk a pillantását. Mindannyian feszült csendben figyeltük.

– Megfelelő? – kacsintott.

Megcsóváltam a fejemet. Zayn még egyszer megveregette a vállamat, mire számító pillantást vetettem rá, aztán előlépett.

– Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi a helyzet a szöszivel – kuncogott.

– Nem tehetjük ezt vele – csattantam fel. – Zayn, mindketten tudjuk, hogy milyen, amikor a napok összefüggéstelen maszlaggá olvadnak a cella sötétségében. Én erre nem vagyok képes. Nem vele.

Zayn állán kidagadtak az izmok, színtiszta düh szivárgott az arcáról. Megrettentem a belőle áradó nyers vadságtól, ugyanekkor közelebb léptem párat, hogy az arcom csak milliméterekre legyen az övétől.

– Ő nem ezt érdemli – sziszegtem. – Nem hagyom.

– Haver, semmi rosszat se teszünk vele – felelte. A hangja egészen lággyá fakult, megnyugtatóan akart hatni rám, de csak azt érte el, hogy az idegesség még inkább a tetőfokára hágott a bensőmben. – Az egész dolog egyszerű, mint az egyszeregy: Tia Mitchell búsás vagyonra tett szert, miután elvesztette az apját. A fickó az egyik leghírhedtebb olajvállalat tulajdonosa volt Seattle-ben. Te beadtad neki a hazug beszéded, hogy ingatlaneladó vagy, minden egyéb, hogy van egy szerető jegyesed, Emma, sőt, még meg is hívtad az Emmával soha be nem következő esküvődre a lányt. Következő lépés? Elmondod neki, hogy az egész csak egy kitalált dolog volt, mivel meg akartál bizonyosodni róla, hogy még tényleg szeret-e téged. Tia a karjaidba borul, összeházasodtok, éltek boldogan, aztán megszerzed a vagyonát, amiből mi is kapunk. Részesedés meg minden, vágod, nem?

A kezem forrón bizsergett egy el nem csattant pofontól, de sikerült visszafojtanom feltörő dühömet.

– A pince és a cella csak a végső esetben jön szóba – tette hozzá Zayn. – Csak akkor, ha a lány ellenkezik.

Képtelen voltam türtőztetni magam, az érzések orkánja magával ragadott, indulatosan előrevetődtem, viszont még épp időben Liam és Louis elkapták a karomat. Fájdalom nyilallt a nyakamba, de a megvetésem sokkal erősebb volt a fizikai kínnál. A vállam megrándult, ahogy hozzájuk vágódtam, mire Zayn szabadkozva hátravonult.

– Nyugi, Harry. Ne légy idegbeteg – fröcsögte. – A csaj nem fog ellenkezni. Mosolyogva fogja széttárni neked csinos kis lábait…

– Te disznó! – vágtam a képébe, de ő csak halvány félmosolyt küldött felém, és sietve kimasírozott a sötétbe borult teremből. A kérdéseim csak úgy feltornyosultak bennem: egyszerűen már fogalmam sem volt, hogy a pénzt vagy az érzéseimet kell előtérbe helyeznem. De a lelkemet mardosó árulás sokkal fájdalmasabb volt minden hirtelen fellobbant vágynál, amit az utóbbi időben éreztem.

Tia Mitchell

– Harry! – A hangom egészen halk volt, és az esti szél zúgása meglepően eltompította. Próbáltam erőt venni magamon és az előttem álló fiú szemébe nézni, de nagyon nehezen ment. – Itt hagytál valamit?

– Nem, dehogy – suttogta feszengve. A zsebébe csúsztatta a kezét, a sarkán hintázott előre-hátra.

– Akkor miért vagy itt?

Megcsóválta a fejét, mire pár kósza tincs a szemébe hullott.

– Igazából nem szabadna itt lennem – mondta bánatosan. A hangjából bűntudat áradt, és zavarba jöttem, mert nem tudtam, hogy mit kéne tennem vagy mondanom, így hát inkább hallgattam, és igyekeztem elviselni a kínos csendet.

– Valamit mondanom kell – lépett közelebb. Fogalmam sem volt, de én is előléptem egyet; mintha egy belső indulat vezetett volna feléje. Azonnal megéreztem a testéből áradó melegséget, és legszívesebben átöleltem volna.

– Mit akarsz mondani? – néztem fel rá pislogva. Lehajtotta a fejét, az arca fájdalmasan közel volt az enyémhez, az ajkamon éreztem mentás leheletét. Meg akar csókolni? De ez nem történt meg, hiszen abban a pillanatban, ahogy erre gondoltam, hirtelen hátralépett.

– Becsaptalak, Tia – sziszegte elmélyülő hangon. – Annyira sajnálom. Tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, mert… – Elakadt a lélegzete, a mellkasa megemelkedett, ahogy teleszívta magát levegővel, majd elfordította a fejét. Megsajdult a szívem a kínlódását látva. – Az egész életem egy hazugság.

4. rész: Váratlan felkérés

Hellooo, köszönöm a lelkes kommenteket. Nagyon ösztönzőek tudtok lenni, ha arról van szó, ezért itt is van egy újabb fejezet! Köszönöm szépen az új feliratkozókat is! <33 JS. xX

Egész éjjel a ház falát verdeső faágak rémisztő dallamát hallgattam. Képtelen voltam aludni, valahogy nem jött álom a szememre. Keserűség mardosta a nyelőcsövemet, és a nyelvem hegyén éreztem a torkomból feltörő savanyú epét. Miért ennyire bonyolult Harry? Korábban sosem tettem fel magamnak ennyi kérdést, de az este történései elgondolkodásra késztettek. A szörnyű lélekfájdalom csak ráadás volt a kimerültségemre, a csalódottság összehúzta a tüdőmet, és minden légvétel reszketve szaladt ki a mellkasomból, mintha egy betontömb nehezedett volna rám, ami meggátolt a lélegzésben. A gyomrom összeszorult, ha arra gondoltam, hogy ő is ebben a házban alszik. Belemarkoltam a párnámba, és a fejemre rántottam, hogy csitítsam a gondolataim zsongását, de nem sokra mentem vele. Az ébredező fejfájás egy tornádóként söpört végig rajtam. Valahol a távolban egy bagoly huhogása visszhangzott az éjszakában, máshol kutyaugatás, macskák keserves nyávogása. Azonban ami leginkább feltűnt, az a lépcső felöl szűrődő padlónyikorgás volt. Ijedten összerándultam, de valahogy nem lobbant fel bennem a félelem, inkább csak a kíváncsiság jól megszokott bizsergése borított el. Lehámoztam magamról a takarót, és csupasz lábakkal végigbaktattam a padlón, hiszen így tompítani tudtam lépteim zaját. A résnyire behúzott szobaajtónál megtorpantam. Sötétben még elég furcsa közlekedni ebben az óriási házban, viszont azt jól tudom, hogy a lejáró balra van. Egy sötét árny ellebegett az ajtóm előtt. Hátrahőköltem, csak ekkor kezdett a félelem bevackolódni a gyomromba. Színtiszta rémület csörgedezett végig a zsigereimen. Visszafojtottam a lélegzetem, hogy minden apró neszt és rezdülést kifülelhessek. Óvatosan kiosontam a folyosóra, de mindvégig szorosan a falnak feszítettem a hátamat. A hálóingem vékony anyaga hozzátapadt izzadtságtól nedves hátamhoz. A tenyerem a falnak tapasztottam, apró léptekkel araszoltam oldalra, a lejáró irányába. Már csak pár lépés választott el az első lépcsőfoktól, amikor kiléptem a fal mellől, viszont rögtön abban a pillanatban valaki megragadott hátulról. A keze a vállamba markolt, majd a nyakamba, és fájdalmasan hátrarántott. Elszorította a gégémet, így nem tudtam kinyögni értelmes szavakat, csak halk, értelmetlen nyöszörgést, ami szinte elenyészett a csendben. Lehúzott a padlóra, hiába vergődtem és fordultam ide-oda, a támadóm karjai biztosan leszorítottak, cselekvésképtelenné téve, vékony ujjai a hajamba téptek.

– Mocskos kis ribanc – sziszegte torz hangon. Forró, bűzös lehelete a fülcimpámat csiklandozta, és éreztem, hogy a gyomrom felkavarodott az undortól. – Mind ugyanaz a célotok! Ribanc… Ribanc… Ribanc… Kibaszott ribanc – üvöltötte. A fejemet belevágta a padlóba, mire enyhe szédüléshullám rántott magával. A tarkómnál valami meleget éreztem, aminek vasas szaga volt, és azonnal tudtam, hogy a vérem szivárog valahonnan.

– Az első lépcsőfokon ölt meg, te ribanc. Egy hozzád hasonlóért hagyott el. Pedig már jegyesek voltunk, alig volt egy hónap az esküvőig. Te is tönkre akarod tenni ezt a fickót, aki a nappaliban alszik? El akarod venni tőle a leendő feleségét? Rá akarod venni, hogy végezzen a feleségével miattad? Beszélj, te kurva!

– Ne… Soha… Én… N-nem tennék ilyet – hörögtem fájdalomtól dadogó hangon. Újra a fejemre célzott egy ütést, kezdtem elveszíteni az eszemet a tömény mennyiségű fájdalomtól.

– Minden ott ér véget, ahol elkezdődött – fröcsögte. A tenyere lesújtott az arcomra, hatalmas pofont adott. A bőröm keservesen lángolt ott, ahol megütött, és már nem tudtam ellenállni. Lehunytam a szemem. A szemhéjam mögötti sötétség fura mód, de valahogy barátságosabb volt, mint az a feketeség, ami ott várt rám, ha felnyitottam a szememet. Néma voltam, védekezésképtelen, egy összevert rongy, akit rongybaba módjára bárhová elcipelhetnek. Hirtelen halványan derengő lámpavilág lobbant. Az egész folyosó megvilágítódott, de a homlokomról a szemhéjamra csorgott, kissé már megszáradt vér miatt nem tudtam kinyitni a szememet. A félelem újult erővel elborított.

– Most már elkaptalak, véged – sziszegte a hang. – Véged!

– Ne… Ne… – kiabáltam.

– Tia! – válaszolt egy ismerős hang. – Tia! Mi az ördögöt művelsz? Tia!

– Harry? – suttogtam erőtlenül. – Te vagy az, Harry?

– Én, hát ki más lenne? – felelte dühösen. – Mi a fenét művelsz azzal az ollóval?

– Milyen ollóval, Harry? – vágtam vissza, még mindig csukott szemmel. – Itt volt egy nő. Azt mondta, hogy tönkre akarlak tenni, de most elkapott. Végem van. Ronccsá vert, hát nem látod? Harry… – ziháltam. A szemembe lopakodó könnyeket nem tudtam visszatartani, hagytam, hogy végigszántsák az arcomat. – Azt mondta, csak el akarom venni tőled a leendő feleségedet. – Nem válaszolt, előhúzott egy törlőkendőt és megtisztította a vele az arcomat. Mire sikerült kinyitnom a szememet, dühösnek láttam, és a szeme gyanúsan csillogott, mintha bosszús lenne.

– Ezt a dumát még én sem veszem be, Tia – suttogta kínkeserves hangon. Éreztem, hogy neki is nehezére esik ez a beszélgetés. – Sajnálom. Nem tudok hinni neked – felelte. A mondandója teljesen úgy ért, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Levegőért kapkodva meredtem rá.

– Tudod, mit – csattantam fel. – Ezzel a rohadt házzal van a baj! Mintha évezredes szellemek laknák. Rossz választás volt! Nagyon…

– Te most arra célzol, hogy egy szellem tette ezt veled? Jobb lett volna ebbe bele sem kezdeni.

– Én csak arra utalok, hogy a dolgok tisztességes oldalát szeretem. És ez nem az, Harry – súgtam reszkető hangon. – Te is rá fogsz jönni. Csak ennyit akartam… – Feltápászkodtam, és visszaindultam a hálószobám irányába. A fizikai fájdalmamat messzemenően túlszárnyalta a lelki kín. Roncsnak éreztem magam.

– Jobb lesz, ha indulok – szólt utánam pár másodperc után.

– Talán megvárhatnád a reggelt – javasoltam.

– Nincs miért.

Nem válaszoltam semmit. Már így is rettentően rosszul éreztem magam a helyzet miatt.

*

Jólesett a zuhanyrózsa alatt áztatni magam a kellemesen meleg vízzel, ami ellazította a végtagjaim és kimosta a vért az arcomon ejtett sebekből. Bántott, hogy Harry ennyire kételkedett bennem, a szavamban, de nem találtam megfelelő indokot, ami a mondandóm hitelességét támasztaná alá, így inkább ideiglenesen beletörődtem. Tusolás után visszabújtam a paplan alá, szerettem volna elaludni, de teljességgel képtelen próbálkozásnak minősült. Olyan tüntetően viselkedett velem, miközben ő sem tudta alátámasztani az állítását. Miért tennék olyasmit, amire gondolt? Mi célom lenne? Erre csak ő tudna válaszolni, de inkább hagytam a kérdéseimmel. Valószínűleg már elment, visszaigyekezett Emmához, hogy az ölelésébe vonja, és forró csókokkal jutalmazza. Hajnali öt után lehetett, mire sikerült kissé elbóbiskolnom. Az álom gyorsan jött és gyorsan ment, reggel tíz volt, amikor felébredtem, de olyan kótyagosan, kábán, rémesen fáradtan, mint az utóbbi időben soha. Halkan lebotorkáltam a lépcsőn, hogy összedobjak magamnak egy tál müzlit, de horkolásra lettem figyelmes. Az utolsó lépcsőfokon megtorpantam, és lábujjhegyen betipegtem a nappaliba. Harry a pamlagon feküdt, csupán egy fehér pólót és fekete bokszeralsót viselt, szemben a kandallóban pislákoló lángok narancssárgás derengésbe vonták a bőrét. Az arca nyugodt volt, békés, és göndör fürtjei a homlokán pihentek. Egy pillanatig némán szemléltem, aztán visszaindultam a lépcső irányába, hogy behúzódjak a szobámba. Nem szerettem volna felkelteni a konyhában való ügyetlenkedésemmel, és amúgy sem voltam még annyira éhes.

– Hé, már ébren vagyok – dörmögte álmos, mély hangon. Akcentusos hangja megbizsergette a hátamat, de próbáltam leplezni a borzongásomat.

– Ó, értem – suttogtam megilletődve. Vajon miért maradt itt éjszakára? Biztosan rossz ötletnek tartotta az éjjeli vezetést, ezért gondolta, hogy meghúzza itt magát, majd esetleg távozik az ébredésem előtt. Hát, nem jött össze!

– Figyelj, Tia, ne haragudj az éjjeli gorombaságom miatt – motyogta szánakozó hangon. A szívem elfacsarodott érzelemmel sűrített szavai hallatán. – Nagyon rosszindulatú voltam és már az elejétől fogva nem hittem neked. De most már mindent értek – felelte.

– Mire gondolsz? – szegeztem neki a kérdést. Besétáltam a szobába, és leheveredtem a dívánnyal szembeni fotelbe. A lábamat magam alá húztam, és izgatott pislogással vártam a mondandóját.

– Nem szokásom más telefonját felvenni, de éjjel vagy négyszer is csengetett, és ötödszörre már az agyamra ment, így kénytelen voltam fogadni a hívást – magyarázta. – Egy Niall nevű fiú a barátodként mutatkozott be, és kérte, hogy adjalak téged, de én mondtam, hogy nagyon kimerült vagy, inkább hagyjon üzenetet.

– Mit mondott? – kérdezem sürgetően. Jóságos ég! Harry… félreértette. Tegnap valóban értesítettem Niallt, hogy jöjjön ide pár hétre lakni, de ő tényleg csak a barátom. Ó… Vajon képes lennék annyira kegyetlen lenni, hogy belerántsam Niallt valami buta kis hatalmi harcba? Ha Harry végre megbizonyosodna arról, hogy Niall tényleg a barátom, és nem kell aggódnia amiatt, hogy rossz szemmel nézek Emmára, talán minden rendbe jönne köztünk. Létezik?

– Tia? – nézett rám elkerekedett tekintettel. – Minden oké?

– Ja… Persze.

– Lehet egy javaslatom? – kérdezte reménykedve.

Aprót bólintottam. A szavak a torkomra ragadtak. Túl sok volt ez nekem.

– Felejtsük el a tegnap éjjelt, oké?

A kérése meglepett, de talán egy kicsit számítottam is rá.

– Jól van – benne vagyok. – Adj egy ötöst – vigyorogtam. Harry belecsapott a tenyerembe, majd hirtelen összefűzte az ujjainkat. A szívem bután feldobbant, ahogy a mutatóujjával apró köröket rajzolt a kézfejemre.

– A barátok ezt teszik. Kibékülnek egymással – suttogta, majd az ölelésébe volt, és úgy megszorongatott, hogy lélegezni is elfejtettem. Csak a szívem zaklatott dübörgését hallottam. Miért van rám ekkora hatással? Miért…

*

A koradélutáni forgalom szinte elviselhetetlen volt. Harry ezúttal a saját kocsijába ültetett be, így gondolatban nem kellett tartanom egy újabb őrült taxisofőrtől. Nagyon jól szórakoztam a társaságában. Beültünk egy közeli Starbucksba, ahol névre szóló kávét rendeltünk. Készítettünk közös képet, amit Harry azonnal fel is töltött Facebookra, majd bekaptunk pár szendvicset a szemközti Subwayban. Úgy szórakoztunk, mint két igazán jó barát, csak bár ne lettek volna azok a mélyenszántó ölelések, suttogások, mosolyok – mintha Harry kényszeresen keresné a közelségemet, csak bár tudnám, hogy miért…

– Jól szórakoztál? Hétvégén elmehetnénk mozizni is – javasolta. Miért csinálja ezt velem? Meddig fogom bírni? – De akár beugorhatunk most is.

– Sajnos már nem jó – feleltem szűkszavúan. – Niall hamarosan megérkezik, otthon szeretném várni.

– Hát persze, megértem – mosolygott rám, aztán visszairányította a tekintetét a délutáni, nyüzsgő forgalomra. Egy röpke pillanatra lopva tanulmányoztam a kormányt körbeölelő hosszú, szép ujjait – a leggyönyörűbb zongoristaujjak, amiket valaha láttam. Miért ennyire tökéletes?

– Szoktál zongorázni? – bukott ki a kérdés a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Forróság lobbant az arcomban, így gyorsan az ellenkező irányba néztem. Figyeltem, ahogy elsuhanunk neves üzletek előtt, ahonnan minden percben egy-egy jól felpakolt cicababa lépett ki.

– Régebb – válaszolta. – Amikor még élt az édesanyám.

A hangja megtelt szomorúsággal, a szívem valósággal összeszorult bánatos szavaira.

Talán nem is olyan tökéletes az élete, mint gondoltam.

*

Az ablakhoz léptem, összepréselt szájjal szemléltem, ahogy Harry lesétált a verandalépcsőn és az autója felé igyekezett. Párszor visszalesett, lelkesen integetett, amit én apró vigyorral nyugtáztam. Miután elhajtott, visszahúztam a függönyt és a konyhába indultam, hogy készítsek magamnak egy tejeskávét. Ekkor ötlött az eszembe Jay, és a heves, hirtelen feltámadó aggodalom elárasztotta minden porcikámat. Az utóbbi, rejtélyes telefonhívásra gondoltam, mire máris felcsapott bennem a düh és az indulat agyzsibbasztó elegye. Párszor tárcsáztam a számát, de csak a hangposta válaszolt. Várok még pár órát, és ha nem kapok választ, kénytelen leszek értesíteni valamelyik családtagját, vagy az édesanyján keresztül érdeklődni a hollétéről – határoztam el gondolatban. A kopogtatásra kissé összerezzentem, azonban jól tudtam, hogy Niall az.

– Tia! – üdvözölt szélesen mosolygó arccal. – Örülök, hogy látlak. Igaz, hogy csak egy hét telt el, de máris rémesen hiányoztál… – ölelt át. Megmosolyogtatott ír akcentusa, mindig öröm volt hallgatni, ahogy beszél. Lábujjhegyre álltam, és egy apró csókot hintettem az arcára, mire a szöszi feltűnően elpirult, de nem hoztam szóba, nehogy még ennél is nagyobb zavarban érezze magát.

– Mi történt veled? – suttogta rémült hangon. – Az a fickó bántott, akivel mobilon beszéltem?

– Dehogy, csak bevertem a fejemet – hazudtam. – Semmiség.

Niall átfuttatta az ujjait a haján, majd szélesen vigyorogva, hevesen pislogva rám nézett.

– Na, királynőm, megmutatod a szobám? – cukkolt. Meglegyintettem a karját, aztán megragadtam a kezét, és magammal rántottam az emelet irányába.

*

A telefonom valamikor este hét körül csörrent meg, és zsibbadt ujjakkal nyúltam utána, amikor észrevettem a kijelzőn Harry nevét pislákolni.

– Szia – suttogta halkan.

– Szia – feleltem. A hangom kicsit megremegett, de nem kérdezett rá, miért. A gyomrom összerándult, és nagyon jól esett volna egy ölelés tőle.

– Támadt egy ötletem – újságolta. – Nagyon rég gondolkozom már ezen, és végre elhatározásra jutottam!

– Miről van szó? – tudakoltam közönyös, csevegő hangon.

Harry mélyen beszívta a levegőt, éreztem, hogy az izgatottsága átvibrált a készüléken belém. Az izmaim már szinte görcsben álltak, annyira kíváncsi voltam, mit szeretne nekem mondani, de ő csak húzta az időt, mélyeket lélegzett, és nagyon úgy tetszett, hogy éppen a megfelelő szavakat keresi.

– Erre a szerepre valaki olyan ember kell, aki nagyon fontos nekem – tájékoztatott. – Egész életemben emlékezni fogok a pillanatra, újra és újra le fogom játszani magamban, és szeretném, ha maradandó, jó emlékeim lennének a nagy napról. – Egyre csak dagadó kíváncsiságom mellé befúrta magát a keserű balsejtelem is, hogy valami komolyról van szó, ami talán nem fog tetszeni nekem. Olyan izgatott voltam, hogy egyszerűen már nem tudtam palástolni a felindultságomat, muszáj volt rákérdeznem. Ismét.

– Miről van szó, Harry? Tudni szeretném – motyogtam az ajkamba harapva.

Mélyet lélegzett, a várakozás szinte megőrjített.

– Tia Mitchell, lennél a tanúm az esküvőmön?

Húúú és haaa!!! A dolgok azért bonyolódnak, nem igaz? De még mi lesz itt... Na jó, inkább csendben maradok. Figyeljetek, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a hozzászólásaitokat, na meg még egyszer köszönöm az előző részhez érkezett lelkes kommeneteket! Angyalok vagytok. <333 JS. xX

3. rész: Jégkirálylány

Vége. Újra és újra.

A körülöttem reszkető sötétséget halvány gyertyavilág repeszti szét, jólesik a biztonság, amit a fény nyújt. Dermedten oldalra fordulok, de már bánom, mert a porcikáimban szétárad a zsibbadtság és a gyomrom görcsbe rándul. Ismerem az érzést. Nyers, hamisítatlan félelem. Olyan gyávaság, ami elsorvasztja a bátorságom és szétcincálja ép gondolataim. Olyan erőteljes rettegés, ami jeges hidegséggel hatol a zsigereimbe, megbénít.

Újra.

Látom az édesanyám.

Az emlékképek vadul pörögnek az elmémben. Nem tudom őket kiszorítani. Hallom a hangokat. Érzem az illatokat. Ez a legrosszabb.

– Carl? – Lehetséges? Talán az édesanyám hangját hallom? Gyönyörű nő volt. Finoman metszett állal, porcelánfehér, már-már emberfeletti szépségű bőrrel, csillogóan zöld szemekkel. A tekintete volt a legcsodálatosabb. Volt büszkesége, önbizalma. – Carl? Csupa izzadtság. A bébi újra felsírt. Carl, kelj már fel! Hozd a lázmérőt… Carl! – Anyu lehajol. A karjába vesz. Szinte érzem. – Carl, egyszerűen utálom, amikor nem válaszolsz.

Anyu hangosan csattogó léptekkel végigsiet a folyosón.  A kisbabasírás – a saját nyöszörgésem –betölti az egész házat. Rémes a bömbölés. Egyszerűen elviselhetetlen. 

– Carl, én nem játszom ezt a játékot – suttogta anyu. A hangja higgadt volt, viszont éreztem a benne rejlő fojtott düht. – Gyere ide, különben szétrúgom a segged! 

– Em – fojtott zihálás szűrődött át a szomszédszobából. – Itt vagyok. Em... Segíts. 

Anyu dobogó léptei kezdtek elcsendesedni, sokkal inkább somfordálva, halkan lépkedett apu szobája felé. Anyu szorosan a mellkasához szorított, emlékszem, hogy mélyen a hálóingjébe temettem az arcomat, és már annyira fájt a torkom, hogy képtelen voltam zokogni. Hogy emlékezhetek ilyen részletesen minderre? Hiszen csak kétéves voltam. Anyu letett a fotelbe és egy kis időre eltűnt. Aztán sikítva jött vissza. Soha többé nem láttam aput. 

Levegőért kapkodva riadtam fel a körém boruló sötétben. Rettentően fáztam, a karomon végigszaladt a libabőr, mintha megannyi alig-alig érezhető tűszúrásnyi fájdalom ébresztene borzongáshullámokat a bőröm felszínén. Igyekeztem csillapítani a légzésem, hevesen verdeső szívemet lenyugtatni. Tudtam, hogy csak egy őrült álom volt, amit az agyam képtelen volt megkülönböztetni a realitástól. Mintha a valóság összeolvadt volna az illúzióval. Lerúgtam magamról forró izzadtságomtól átnedvesedett takarómat, halkan beleléptem a papucsomba és az ablakhoz csoszogtam. Halványan derengő holdfény szűrődött át a fehér selyemszerű függöny lágy hullámokban aláomló szövetén. Mikor aludhattam el? Mindenem fájt, olyan érzés lüktetett bennem, akár egy szűnni nem akaró, folytonosan pulzáló fájdalom. Feltoltam az ablakot, és engedtem, hogy beszivárogjon a hűvös, hajnali levegő.

– Tia? – Harry hangja egészen halkan csendül fel a hátamban, de abban a pillanatban, amint meghallom, mélységes megnyugvás terjed szét bennem. Itt van. Jól van. – Minden rendben?

– Mi történt? – motyogtam. Kissé megszédültem, a homlokomra tapasztottam a tenyeremet, hogy megpróbáljam legyőzni az émelygést.

– Fogalmam sincs – felelte rémülten. – Az egyik pillanatban még valami buta kis filmről beszéltünk, aztán csak… csak úgy összeestél – hadarta. – Magadban beszéltél és a nevemet kiabáltad. Mit láttál?

– Nem érdekes – suttogtam. – Valami őrültség lehetett, már nem is emlékszem tisztán – győzködtem. Nem akartam rázúdítani az agyam gyártotta végtelen badarságokat, így inkább azt mímeltem, hogy már minden homályos az elmémben, csak foszlányokban derengenek a dolgok, holott mindenre élesen, pontosan emlékeztem.

– Azért áll még az alku? – néztem rá kiskutyaszemekkel, felvont szemöldökkel.

– Mármint? – pillantott rám.

– A filmnézés, te butus.

– Hát persze. Veled bármikor – mosolyodott el édesen.

– Kösz, Harry. Pihenni akarok, és ez a legjobb módja – jegyeztem meg.

– Valami megnyugtató, kellemes filmet szeretnék nézni… Tudod, ami lecsillapít.

Harry rám nézett, és ravasz vigyor tűnt fel az ajkán.

– Sikoly? Én bírom.

– Harry! – csattantam fel, majd rásóztam egyet a vállára. – És ki fog mellém bújni, ha megijedek?

– Majd én – felelte halkan. Teljesen megdöbbentem, képtelen voltam kontrolálni a testemet, az arcom vörösre árnyalódott.

– Most mi van? – nézett rám elképedt tekintettel. – A barátok ezt csinálják, nem? Néha megölelik egymást.

– Barátok – feleltem elgondolkodva, és már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a mi kapcsolatunk minek mondható.

– Az érzelmek fontosak, Tia – jegyezte meg töprengve, mikor már azt hittem, hogy témát készül váltani. Meglepetten felé fordultam. – Szörnyű dolgok történhetnek, ha majd valaha nem így fogják gondolni az emberek. – Elgondolkodtam Harry szavain, és tetszett, hogy egy érettebb, elmélkedős énjét is megmutatta nekem. A szeme teljesen megváltozott, a távolba mered, a szempillája sem rezdült. Szerettem volna megölelni, de valahogy úgy éreztem, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

– Mint például?

– Az emberek robotokká válnak, akinek nem lesznek érzéseik, csak szükségleteik. Ijesztő gépiessé fog változni a világ, és sajnos már most ebbe az irányba tartunk… – fejezte be a mondandóját, én pedig elhomályosult tekintettel bámultam lesütött szemét. Valamiért úgy éreztem, hogy sokkal több rejlik a mondandója mögött, mint sejteném. És ebben a két percben, miközben megosztotta velem ezeket a gondolatait, valami teljesen megváltozott bennem. Beismertem magamnak, hogy már kiskorom óta kötődöm Harryhez, csak minduntalan elfojtottam. Nem vagyok szerelmes belé. Ez valami más. Sokkal… másabb. Meg akarom védeni a világtól, de tudom, hogy túl kevés vagyok hozzá.

A reggel tisztán és forró napsütéssel ért, ami bevánszorgott a résnyire széthúzott sötétítőn. A fejem még kótyagos volt a tegnap esti beszélgetéstől, és bevallom, hogy kissé égett a szemem a sötétben való tévézés miatt, de mindent összevetve, elég emberinek éreztem magam, nem pedig egy mosott rongynak. A tükör előtt végignéztem magamon. Édesanyám egész gyerekkoromban arra tanított, hogy próbáljam elfogadni a kinézetem: bízzak önmagamban, és higgyek a saját fejlődésemben. Ez a tudat meghatározóan végigkísérte a felnőtté válásomat – már ha érettnek mondhatom magamat huszonegynéhány évesen – és segített ez előrehaladásban. Nem voltam elégedetlen. Kislányként voltak időszakaim, amikor túlsúllyal küzdöttem, persze szerencsére nem volt olyan vészes, 5-10 kilókat kellett leadnom az ideális, egészséges alkat visszanyeréséhez. Mindvégig az volt a legjobb, hogy elhittem, hogy nekem sikerülhet, nem pedig olyan őrült depresszióban szenvedtem, mint sokan mások. Nem tettem fel magamnak a megszokott kérdéseket: miért pont én? Miért nem lehetek nagyon vékony? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Tudtam, hogy hajlamos vagyok az elhízásra, az orvos is megállapította, így úgy kezdtem élni az életemet, hogy egészségesebb táplálkozásra tértem át, a sport elkezdte kitölteni a délutáni szabad óráimat, és rengeteget voltam napfényen, amit olvasással töltöttem. Ez a három dolog összevetve tökéletes kúra volt az én problémámra, és nem egészen fél év alatt elégedett voltam a kinézetemmel. Szoros copfba fogtam a hajamat, majd felkentem egy kis szájfényt, de nem vittem túlzásba. A szemem alatti táskák szerencsére eltűntek, viszonylag pihentnek hatottam, habár a homlokom szélén éktelenkedő halványlila folt elég szembetűnő volt. Bizonyára bevertem a fejemet a tegnapi eszméletvesztésem során. Három óra telt el a szobám csendjében, mire Harry halkan bekopogott.

– Gyere – válaszoltam.

– Arra gondoltam, hogy itt az ideje egy kis szórakozásnak – tájékoztatott fényesen csillogó, zöld szemekkel. – Van egy egész jó födött korcsolyapálya a közelben, benne vagy?

Kacagás rázta meg a gyomromat. Harry olyan… különleges?

– Júniusban, Harry?

– Júniusban.

– Júniusban – ismételtem.

– Tudod, ha erősen tartalak – súgta a fülembe, és a mellkasának rántott. – Akkor már valamivel biztosabb, hogy nem készséges kis hölgy módjára terülsz szét előttem – motyogta pimaszul. Fekete kesztyűs ujjait összefűzte a hasam előtt, óvatosan vezetett maga előtt a jégen. Csak mi ketten voltunk. A háttérben valami rémesen unalmas popzene szólt, ami elegyedett a korcsolyáink hangjával, ahogy a jeget karcoltuk.

– A barátok nem mondanak egymásnak ilyeneket – biztosítottam elszántam. Harry megtorpant, majd gyöngéden szembefordított magával. Lehúzta a bal kezéről a kesztyűt, és finoman végigsimított puha, meleg ujjaival az arcomon.

– A barátok nagyon sok mindent mondanak egymásnak, Tia – felelte rettentően lassan, mintha az őrületbe akarna kergetni. – Ettől szép az egész kapcsolat – vigyorgott.

– Te vagy az, aki továbbgondolja az egészet – csipkelődött, mire dühömben megtaszítottam a vállát. Harry elvesztette az egyensúlyát, és egy kétéves huncutságával huppant a jégre.

– Nagyon gonosz kislány vagy – sóhajtotta. Az ujjait belemélyesztette a fürtjeibe, és hátradobta dús, göndör tincseit. Az orra piros volt a hidegtől, hiszen az egész teremben aligha lehetett öt fok.

– Legközelebb beárullak Emmának – fenyegetett elszántan.

– Kinek? – kérdeztem, ahogy a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.

– A menyasszonyom. Sajnálom, hogy még nem meséltem róla, de ilyesmiről nem igazán beszéltünk. Nem jött szóba a téma – magyarázkodott a nadrágját porolva a hópehelypamacsoktól.

A mondandója lesokkolt. Bénultam, szavak nélkül tekintettem rá. Nem az fájt a legjobban, hogy talán boldog. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Becsaptak. Fontos kezdett lenni számomra ez a fiú, akit már évek óta ismerek, és valamiért újra összesodort bennünket a sors. Valahogy eljutottam arra a buta szintre, hogy elkezdett bennem pislákolni egy kislányos remény, ami azt sugallta, hogy talán többek vagyunk barátoknál. Tévedtem. Mindenben. Csak most kezdtek igazán értelmet nyerni a szavai: „a barátok nagyon sok mindent mondanak egymásnak”, „te vagy az, aki továbbgondolja az egészet”.

Emma.

A menyasszonyom.

A menyasszonyom.

A menyasszonyom…

– Tia? – súgta a nevemet. Közelebb csúszott, meg akart érinteni, de én kitértem előle. Nem érdekelt, hogy túlságosan egyértelmű, nevetségesen átlátszó a viselkedésem. A fájdalom felülírhatatlan volt, pedig tudtam, hogy még az is nevetséges, hogy szenvedéssel tölt el az igazság. Miért pont én? – villant fel bennem a kérdés, amelytől egész életemben tartottam, és amely még egyszer sem nyert értelmet önmagamban. Úgy éreztem, mintha egy szánalmas történet szánalmas főhősnője lennék.

– Mi rosszat mondtam, Jégkirálylány?

– Semmit – hazudtam. – Csak egy kicsit megszédültem.

– Gyere ide – kérlelt. – Megölellek. A barátod vagyok – felelte. Csak nem úgy – gondoltam, de soha nem lett volna merszem hangosan is kimondani. És tudtam, hogy ez lesz az utolsó ölelésünk. Nem akarom, hogy ilyen elviselhetetlenül közel legyen hozzám. Talán visszamehetnék. Niall megígérte, hogy örökké mellettem lesz. Várni fog rám. Mindig. Fel kéne hívnom? Utálom az egyedüllétet. Ebben az új, nagy házban ketten is jól megleszünk.

Döntöttem. Már tudtam, hogy mire van szükségem.

Niall. 

Ha ez a rész nem volt annyira érdekes, a következővel mindenkit kárpótolok. Ígérem. :)

Nagyon várom a véleményeiteket! Xx JS. 

2. rész: Képkeretek

1958, Louisiana, Monroe

Reszkető, piros-kék fények mindenhol. A szirénázás dobhártyaszaggatóan visszhangzott a környéken, és felverte a házak lakosait. Az alvó emberek rémülten, félelemtől dermedten kászálódtak ki az ágyaikból. Sokan összegyűltek az utcában és találgatni próbáltak, hogy mi történhetett. Mindenki a 189-es ház köré gyűlt. A rendőrök sárga szalaggal bekerítették a területet, csak hatósági személyek léphették át a kordonokat.

– Ó, Istenem – szédelgett egy idős, kócos hajú hölgy. Alacsony volt, meglehetősen tömzsi, és vadul szorongatta a nyakában csüngő aranykeresztet. – Suzanne! Valami baja esett neki? Hallják – ordította. – Választ követelek a kérdésemre!

– Egyelőre még semmi sem biztos – lépett egy rendőrbiztos az öregasszony mellé. – A holtestet még nem találtuk meg.

– Holtestet? – ismételte halálsápadtan az asszony.

– Mrs. Greay, minden rendben? – lépett közelebb egy nő az idős hölgyhöz. Talán barátok lehetnek.

– Nem, félek, Amy. Valami nem stimmel – sziszegte Mrs. Greay.

– Hölgyem, Suzanne hálószobáját vér borítja. Valaki összetörte a tükröt, de sehol sincs holtest. A kollégáim elküldték a vérmintát a laborba, perceken belül megérkezik az eredmény – közölte érzelemmentes hangon, majd a fiatalabb nőhöz fordult, akit Mrs. Greay Amy-nek hívott. – Maradjon mellette, és próbálja megnyugtatni!

– Rendben, uram – bólogatott beleegyezően a nő. – Így lesz!

– Ó, angyalom, mi ez a szörnyűség? Ezt már nem bírja az én szívem – dünnyögte a néni. Az arca olyan fehér volt, akár egy porceláncsésze.

– Kérem, nyugodjon meg! Ó, hiszen ön reszket… – hüledezett Amy. – Várjon egy kicsit, beszaladok és hozok egy kardigánt, nehogy megfázzon.

– Köszönöm, aranyom! Köszönöm.

– Maradjon itt – utasította Amy, de Mrs. Greay tudta, hogy neki ez már túl sok. Egyedüllétre vágyott, csendre, távol a zsibongó rendőrök és a szirénázó rendőrautók bűvköréből. Hátrapillantott. A fák, a közöttük szivárgó sötétség, a gyenge holdfény békességet ígért, így hát elindult a távolba, észrevétlenül, csaknem lopakodva. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de már elég távol került a lármától, sőt, már nem is hallotta, csak a fák susogása és a szél zizegése volt az egyetlen hang, ami megtörte a mélységes csöndet. Lekuporodott egy kőre, amelyet moharéteg fedett, és összefűzte az ujjait.

– Édes Istenem, add, hogy Suzanne lányomnak semmi baja ne essen. Édes Istenem, légy velem, hallgasd meg a könyörgésem, védd meg a lányom, bárhol is van. Édes Istenem, jó Istenem, egész életemben téged szolgáltalak és dicsőítettelek, kérlek, könyörögve, kérlek…

– Lám-lám – szólalt fel egy mély hang a távolból. – Suzanne már jó helyen van, Elizabeth. Találkozni szeretne vele? – Mrs. Greay hallotta a férfihangot, de nem látta az illetőt. Hirtelen körbepillantott, de csak egy árny hullámzását figyelte meg. Félelem ízét érezte a nyelvén, keserű epe mardosta a torkát.

– Halló – kiáltotta a sötétbe, amit csak néhány helyen szabdalt a holdfény. – Halihó, van itt valaki?

Nem érkezett válasz, ezért feltápászkodott. Leporolta immár itt-ott koszos hálóingét, és elhatározta, hogy visszaindul. Amy már biztosan visszaért a kardigánnal, na meg már eléggé fázik.

– Ez a rémes idős kor – dünnyögte magában. – Néha már a tréfát űzi az emberrel.

– Ó, de még mennyire – válaszolta a hang. Mrs. Greay megtorpant. A szíve hevesen kezdett verni, úgy érezte, hogy bármelyik percben kirobbanhat a mellkasából. A gyomrát összeszorította a rettegés, a gyávaság fojtogatva kúszott fel a torkán.

– Édes Istenem, légy velem! – kiáltotta.

– Nem az Isten van most veled, te félkegyelmű – fröcsögte gúnyosan a hang. – Ő most nincs itt. Nem tud megvédeni, Elizabeth. Én vagyok itt. Hívhatsz a sátánnak, vagy az ördögnek, de jobban szeretem, ha… na, mindegy, nem szükséges tudnod a nevemet. Úgy túl egyszerű lenne.

– Ki vagy te? – zokogta az öregasszony ijedtében.

– Valaki, aki mindenkinél hatalmasabb.

Mrs. Greay megszaporázta a lépteit, gallyak reccsentek a lába alatt, miközben a szél egyre kísértetiesebben zúgott a fülében. Elviselhetetlen fejfájás nehezedett rá, mégis kitartóan szedte a lépteit, mígnem már zihálva futott, a kiálló ágak feltépték a hálóingjét, ami már cafatokban lógott rajta.

– Segítség… Kérem… Valaki – visította, de nem érkezett segítség. Egyedül volt. Magányosan. Az árnyalakkal a hátában. Percekig loholt előre, mire a szél süvítése elcsendesült, és már az alak lépteit sem hallotta. Egészen megkönnyebbült. A távolban észrevett egy hatalmas fenyőfát, aminek jó vastag volt a kérge, és a hátában egy hatalmas három-négy méteres kőhalom volt. Magában megjegyezte, hogy ott majd lehetősége lesz elrejtőzni, így a kiszemelt fa irányába lopakodott. Ügyelt, hogy a léptei végtelenül nesztelenek legyenek, majd amikor odaért, szorosan a kéreghez tapasztotta a hátát, és már-már lélegzet-visszafojtva pihent. Aztán meghallott egy roppanást, a következő pillanatban már a fa túloldaláról előnyúlt az árnyalak keze és szétroppantotta a gégéjét.

Velőtrázó sikoly tört fel az asszony torkából. A teste Suzanne-éhez hasonlóan, rongybabaként dőlt a fűbe.

A szeméből elszállt minden élet, csupán a holdfény csillant fel bennük.

***

2015, Napjainkban

Tia Mitchell

– Az Isten szerelmére, álljon már meg, mégis merre megy? – ordítottam, miközben a két ülés között próbáltam előnyúlni, de… a kezem nekiütközött… a levegőnek? Hátrahőköltem, a testem nekicsapódott az ülésnek, és rémült, kérdő tekintettel pillantottam Harryre. A körvonala ismét megremegett, mintha egy védőfal borítaná a testét. Kezdtem becsavarodni. Mégis mi történik körülöttem? Egyszerűen nem tudok összekapcsolni az eseményeket. A rejtélyes telefonhívás… Jézusom, egyáltalán mi van Jay-jel? Hol van? Aztán ott volt a különös dolog, amit Harryn tapasztaltam, az új ház rejtélye, na meg ez a taxisofőr. Merre visz?

 – Nem hallja? – kiabáltam. – Ki akarok szállni! Most azonnal álljon meg, különben önszántamból kitöröm az ablaküveget – fenyegetőztem.

– Csak tessék, asszonyom – felelte dohánytól rekedtes hangon. Ököllel a láthatatlan falnak vágtam. Ez hogyan lehetséges? Létezik egyáltalán ilyen? Mi… a jóságos ég… történik körülöttem? Harry miért nem mond semmit? Ő miért nincs kiakadva? Miért nem… miért nem szólal meg? Rémülten Harry felé fordultam. Mereven előre bámult, a szempillája se rezdült, a mellkasa is alig-alig emelkedett. Mi történik? Ez nem lehet…

– Harry – böktem meg a karját. – Harry! Itt vagy, hahó, Harry… – kántáltam a nevét kétségbeesetten. A teste nem reagált az érintésemre, a hangomra… egyszerűen semmire.

– Gyó… – sziszegte pár pillanat múlva, és a szemével a zsebe felé bökött. Kissé kidudorodott, ezért sejtettem, hogy van ott valami, amire szüksége van. Belenyúltam, habár a nadrágja elég szűk volt, de jelen pillanatban nem törődtem ezzel az apró problémával. Egy apró, fekete doboz került a kezembe, fehér kupakkal. Vélhetően gyógyszerek zörögtek benne. Kivettem egyet és az ajkai közé helyeztem, majd minden erejét összevetve, fájdalmasan nyelt. Néhány percig őrült várakozásban volt részem, mire sikerült felszólalnia.

– M-most már minden jobb – biztosított egy kissé kótyagosan, dadogósan.

– Mi történt? 

– Az orvos szerint… a poszttraumás stressz-szindróma velejárója ez a sokkos, bénult állapot, de én tudom, hogy többről van szó. Ez nem megszokott… nem természetes… Valami történik mostanában a testemmel, Tia. Valami furcsa.

– Fogalmam sincs – suttogtam. Nem akartam felzaklatni vele, hogy beavatom az észrevételembe: egyelőre megtartottam a saját titkomnak.

– Hová visz ez a fickó? Valami nem stimmel, Harry.

– A házhoz, Tia – válaszolta immár gyöngéd hangon.

– Nem, te nem vetted észre, mert kómás állapotban voltál – hadartam. – Nézd, nyúlj előre, ott van egy átlátszó fal, de nem lehet átnyúlni a sofőrhöz. Figyeld!

A kezemet lassan a kijelölt terültre vezettem, miközben ütemesen ökölbe szorítottam, aztán… belevágtam a levegőbe, és a hirtelen lökettől a felsőtestem átrepült a két ülés között a kormányig. Harry utánam kapott, majd visszarántott.

– Jól van, asszonyom? Megálljunk, hogy szívjon egy kis friss levegőt? Elég nagy a délutáni forgalom, kellett egy kis plusz kitérőt tennem, ha nem baj, persze ezt nem számítom fel önöknek – hangsúlyozta a sofőr.

– Ez nagyon mulatságos volt, Tia – kuncogott Harry, de bennem egyre növekedni kezdett a fojtott düh.

– Nem volt az, Harry. Az előbb még… Ez a fickó valami rosszban sántikál.

– Hölgyem, én csak a munkámat végzem – vágott vissza mímelt, kedves hangon. – Nem kell aggódnia. Más különben, már meg is érkeztünk – fékezett le.

– Majd én rendezem – suttogta Harry, és kinyitotta az ajtót. – Nyugodtan kiszállhatsz, addig körülnézhetsz a kertben.

– Kész is – dörmögte a hátamban Harry. A hangja némileg megnyugtatott, már nem voltam annyira frusztrált, ideges. – Hogy tetszik? Egész stílusos, nemde?

– Igen – feleltem. A ház két részből állt, három emeletből, és a lakrészek között folyosó vezetett át, valamint toronyszerű volt a teteje. A téglafalakat itt-ott hol zöld, hol megsárgult borostyáninda futotta be, a kertben térdig ért a lekaszálatlan fű, de ezen még lehet dolgozni, emiatt nem aggódtam.

– Régimódi, pár viktoriánus stílusú elemmel, valamint egyértelmű, hogy a korábbi lakóknak azért volt ízlése, csak hát nem voltak valami szerencsések – jegyezte meg Harry.

– Menjünk be, oké? – javasoltam, ő meg bólintott.

Hallgatva követtem.

A zord külsejű ház egy varázslatos, szépen kiépített belsőt rejtett. Tetszett a modern stílusú konyhasziget, a tágas nappali, a lamináltpadló, valamint a lambéria, az elektromos kandalló, előtte a hosszú, vörös dívánnyal, valamint a plafonról alácsüngő hatalmas csillár.

– Elégedett vagyok – szólaltam meg, miután mindent tüzetesen megbámultam. – Örülök, hogy belementem a vásárba.

– Hát még én – fűzte hozzá Harry. – Van egy szoba, ami elég problémás – tájékoztatott.

– Mit értesz ez alatt?

– Amolyan emlékhelyiség. Az előző lakók kacatjait, fényképeit, különféle személyes dolgait rejti.

Elgondolkodtam a szavain.

– Miért nem ürítettétek ki?

– Nem tudtuk – csóválta a fejét Harry.

– Várj – emeltem a magasba a kezemet. – Ezt mégis hogy érted? Menjünk be, jó?

Harry összevonta a szemöldökét. Egyenesen ránéztem, és feltűnt, hogy most először vizsgálom meg az arcát, mióta találkoztunk. Ugyanolyan makulátlan, mint gyerekkorában, de ha lehet, most még… megragadóbb, ha mondhatom ezt egy huszonéves férfira. A szeme volt mindközül a legbámulatosabb. Igazi kincs.

– Nem lehet kinyitni, az ajtóba vésve van egy kis szöveg, ami arra utal, amit elmondtam. Senki sem tudja, hogy mi van odabent.

– Érdekes – motyogtam. A hajamba túrtam, szőke fürtjeim selyem módjára olvadtak szét az ujjaim között, ahogy hátrasöpörtem őket.

– Gyerekkorodban is mindig ezt csináltad – jegyezte meg Harry. – A hajadba mélyesztetted az ujjaid, játszottál a tincseiddel, aztán hátradobtad őket, miközben olyan volt a tekinteted, mintha tiéd lenne a világ. Tetszett.

– Még most is?

– Nem tudom, Tia – válaszolta. Kissé elszomorodtam a szavain, de nem engedtem, hogy észrevegye a csalódottságom. Helyette mosolyt erőltettem az ajkaimra.

– Lehetne egy kérésem?

– Persze.

– Szóval… elég fura ez a sok rejtély a ház körül. Nem akarok elviselhetetlennek tűnni, de lehetne szó arról, hogy a ma estét kivételesen itt töltsd? Ahogy látom, jó nagy ház. Lesz hely mindkettőnknek – magyaráztam.

– Megoldjuk – felelte. Harry és a kétértelmű válaszai: meg lehet szokni egyáltalán? Kétlem.

– Állítólag az emlékszobában halt meg egy Suzanne nevezetű lány. Ők voltak az első tulajdonosai a háznak, az édesapja, egy Charles Greay nevű ember építtette 1950-ben. A lány holtestét azonban sosem találták meg, csak mindent a vére borított a szobában, és a halála estéjén az édesanyját is meggyilkolták. Elizabeth Greay kiment az erdőbe, de sosem tért vissza. Egy fánál fojtották meg, majd kikaparták a szemét. Szörnyű halála volt… szegény asszony – bánkódott Harry elvékonyuló hangon. – Sajnálom.

– Ne mesélj nekem ilyeneket, mert még a végén nem fogok tudni aludni – vicceltem el a dolgot, pedig engem is megérintett és szomorúsággal töltött el a történet. Ha a világ összes baját magamra venném, már rég nem lennék normális, így néha muszáj elengednem magam mellett a dolgokat.

– Majd gondoskodom róla, hogy remekül tudj aludni – kacsintott felém. Miért van az, hogy amikor rám pillant, forróságot érzek az ajkaimon? Talán az a csók, az a rég elcsattant, gyerekkori csók… Meglehet?

Kimentettem magam a társalgás alól, mert már nagyon vágytam egy forró zuhanyra, így alkalmam nyílt felszentelni ragyogó új lakásom makulátlan fürdőszobáját.

Felfrissülten, energikusan léptem ki a mosdó ajtaján, miközben a hajamat copfba fogtam, és azon méláztam, hogy mit készítsek vacsorára, végül arra jutottam, hogy kínait vagy pizzát fogunk rendelni, de erről még ki kell faggatnom Harryt. Éppen lefelé tartottam a lépcsőn, amikor egy szokatlan érzés kúszott fel a gerincemen. A csend. A mélységes némaság. Fura volt, hogy Harry nem szól hozzám, pedig már meghallhatta a közeledésem. Vajon hol van?

– Harry? – kiáltottam kérdőn. – Merre vagy? Te mit kívánsz? Én nem tudom, de most úgy megennék egy jó kis pizzát. Mi a véleményed? – Vártam egy picit, de csak nem érkezett válasz, ami kezdett idegességgel eltölteni. – Harry? Most szórakozni akarsz velem? Ez már túl sok nekem mára… – Besétáltam a nappaliba, de a vörös díványon sem ült, holott amikor felmentem tusolni, még ott pihent.

– Harry? – Átkutattam az alsó szintet, de sehol sem találtam, így visszaindultam az emeletre. A lábaim, mintha… mintha önkéntelenül a bal folyosó felé vittek volna. Észrevettem az emlékszobát, de ezúttal… a lakat összetörve hevert a padlón, és az ajtó tárva nyitva állt. Félénken lépkedtem a sötét szoba felé. A szívem kétszázat verve dobogott a mellkasomban, bár úgy éreztem, mintha minden másodperccel egyre feljebb kúszna a torkomba.

– Harry? Ott vagy? Ugye ez nem valami olcsó játék? – suttogtam. – Annyira nincs kedvem hozzá! Kérlek, gyere elő, megadom magam, te győztél, tiéd minden dicsőség, csak fejezzük be a bújócskázást… Kérlek. – Válasz viszont ezúttal sem érkezett. Jeges hidegség szaladt végig a karomon, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a szobához. Rémülten pislogtam, mert a lábam előtt egy képkeret feküdt, leborítva. Megmarkoltam a hátától, a kis akasztótól fogva, és felemeltem, majd a tenyeremre fektettem. Valamiért, bár nem tudom megmagyarázni, miért, féltem megfordítani.

Lázas rémület keringett az ereimben.

A vérnyomásom felment, a pulzusom felszökött.

Az adrenalin forrón örvénylett az ereimben.

Lélegezz, Tia! Nyugalom… és szépen, lassan, fordítsd meg a képet… Csak nyugalom… Minden rendben lesz! Már félig megfordítottam, bár még csak a keret felém eső szélét láttam, majd hirtelen átfordítottam a képet a másik tenyeremre.

A látvány lesokkolt. Sikítva a korlátnak vetettem a hátamat. Az ujjaim megfagytak a képkeret szélein, belebénultam a mozdulatba. A szemem az előttem lévő mozgó fényképre tapadt. Ugyanis, amit láttam, az nem más volt, mint egy kép Harryről. És Harry integetett nekem, vadul artikulált, aztán meghallottam a hangját:

– Tia… Segíts…

Várom a véleményeiteket! :) És köszönöm a visszajelzéseket! :) 

JS.