5. rész: Majdnem csók

Sziasztok! Itt is van az újabb rész, ami szerintem jól sikerült, habár biztosan kicsit utálni fogtok a vége miatt... Nagyon köszönöm az eddig érkezett összes véleményt. Azok, akik írnak, tudják, milyen fontos egy írónak a visszajelzés. Nagyon sok ihletet és lendületet ad egy-egy újabb fejezet megírásához, és elsősorban azok jutnak eszembe, akik kommenteltek, mert arra gondolok, hogy minél előbb szeretnék megírni a részt, hátha ezúttal is kifejtik a véleményüket. :) Persze minden kedves olvasóra is gondolok, mert a statisztikából látom, hogy azért van érdeklődés. Köszönöm. :)

A kezem megszorult a telefonkészülék körül és a szememet el nem sírt könnyek öntötték el. Nem akartam érzelmileg ennyire kiegyensúlyozatlan lenni, de a szavai jeges tőrökként csapódtak a szívembe. Képtelen voltam válaszolni, hiába akartam bármi értelmeset is kinyögni, egyszerűen nem volt elég erőm hozzá. Még nem. Úgyhogy rácsaptam a mobilt. Düh és szánalom kavargott bennem, ha arra gondoltam, hogy milyen nevetséges vagyok. A gyerekkori hirtelen fellobbanó, parázsló románcok az idő múlásával általában csillapodnak, majd teljesen megszűnnek, mintha nem is lettek volna. Ezt a futó érzésekre értem, amikor buta tizenévesen abban az őrült dologban hiszünk, hogy életünk szerelmével találkoztunk, akivel együtt fogunk megöregedni. Sokáig játszadoztam Harryvel, és még több időbe telt rádöbbennem, hogy tényleg érzek valamit iránta, olyan sok időbe, hogy a végén azon kaptam magam, hogy visszaköltözött az apjához. Többet sosem láttam. Egészen idáig. Talán, ha akkor kifejeztem volna az iránta való érzéseimet, ha esélyt adok neki, akkor meglehet, hogy most nem Emma kezét fogná, hanem az enyémet. Butaság már ilyesmin gondolkodni. Halkan, szipogva levetettem magam a díványra, és a könnyeimet törölgetve figyeltem a parázsló tüzet, a néha fel-felcsapó éles lángokat, mint akár egy-egy reménysugár. Niall behúzódott a szobába, valószínűleg már rég aludt, miközben én keservesen búslakodtam. Alig-alig meghallható kopogás szűrődött felém a bejárati ajtó irányából, de mielőtt elindultam volna, egy emlék bukkant fel bennem.

– Nézd csak! – kiáltotta Grace, és dallamos, kacér, cseppet sem nőies kacagása betöltötte a házat. Az unalmas pop eltompult éles nevetése visszhangjában. – A srác nagyon zavarba jött a csókodtól – bólintott Harry irányába, aki leszegett fejjel, elvörösödve bámulta az ölébe ejtett kezét. Göndör fürtjei a vállát söpörték, a tekintetét eltakarta két tincs, de még így is jól láttam, hogy sértetten összeráncolja a szemöldökét. – Szerintem kaphatna még egyet! – suttogta izgatottan. Harry felemelte a fejét, volt valami gyilkos düh a tekintetében. Szinte izzott a pillantása.

– Mindjárt te is kapsz valamit – fröcsögte fanyarul. – De az nem csók lesz.

– Kibaszott köcsög – ordította Grace. – Azt hiszi, hogy valaki, pedig a rohadt göndör haján és a zöld szemén kívül egy nulla… Seggfej. – Mielőtt megakadályozhattam volna, Harry előrevetette magát és megmarkolta Grace haját. A lány sikoltva, rúgkapálva araszolt hátra, de Harry ujjai még így is pár karcolást ejtettek a lány hófehér arcán. Grace azonban nem hagyta magát, még akkor sem, amikor sikoltva ráparancsoltam, hogy álljon le, inkább felemelte a kezét, és a körmével végigszántott Harry halántékán, egészen az álláig. Vér szivárgott a sebből, és Harry nyüszítve elengedte a copfját.

– Kurvára ne merj még egyszer kurvára hozzámérni – sipította Grace plázacicás hangon, majd hátradobta a haját.

– Még csak szép sem vagy, de a szókincsed is nulla – vágott vissza Harry ingerülten. Grace már készen állt egy újabb ugrásra, de ezúttal reflexből lefogtam.

– Ez az én szülinapom – csattantam fel. – Az én bulim. Én parancsolok. És te most elmész.

– Úgy van – állt ki mellettem Grace, csak nem esett le neki, hogy kire céloztam.

– Harry elmegy – jelentette ki.

– Nem egészen így értettem, Grace. Aki távozni fog, az te vagy!

– Kapd be, te fasszopó – üvöltötte a képembe. Sietve felállt, majd egyetlen szó nélkül kirohant a szobámból és jó erőteljesen bevágta az ajtót. A buli itt véget ért.

Harry Styles

A pokolban éreztem magam, miután visszacsúsztattam az apró készüléket a zsebembe. A bensőmben támadó üresség rosszabb volt minden más érzésnél: a dühnél, amit a terv iránt éreztem, a bosszúságnál, ami elárasztotta minden porcikámat, ha DiVaio-ra gondoltam, valamint a bennem lüktető aggodalomnál, amit a fiúk iránt tápláltam.

– Harry, akadj már le róla – suttogta Zayn. – Komolyan, olyan vagy, mint egy kispályás zöldfülű. Kezd aggasztani.

Megtorpantam, forró düh gyülemlett a mellkasomba, zihálva szedtem a levegőt. A kezem ökölbe szorult, miközben keserűen nyeltem.

– Nem ilyennek ismerlek, haver – nógatott, párszor megpaskolva a vállam. – Kemény gyerek vagy te.

– Pofa be, Malik – kiabálta a terem végéből Louis. – Ha túl sokat jár a szád, nem tudok a tervre koncentrálni. Márpedig ez elengedhetetlen.

Jeges pillantást vetettem Louisra.

– Arról nem volt szó, hogy olyanokat cserkészünk be, akikkel régebb bármiféle kapcsolatunk volt. Mindannyian tudjátok, hogy Tia Mitchell számomra egy ilyen ember – morogtam. Feltámadó fejfájásom szinte szédülésbe fordult, ahogy az ablakhoz sétáltam és letekintettem az esti fényekben hullámzó városra.

– Ez a kamuduma az elátkozott házról telitalálat volt, Styles! – Liam előlépett a raktárból, miközben maga után vonszolt egy fekete gurulós bőröndöt, ami felkaristolta a padlót.  

A tekintete viharvert volt, és némi kétkedéssel vezette végig rajtunk a pillantását. Mindannyian feszült csendben figyeltük.

– Megfelelő? – kacsintott.

Megcsóváltam a fejemet. Zayn még egyszer megveregette a vállamat, mire számító pillantást vetettem rá, aztán előlépett.

– Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi a helyzet a szöszivel – kuncogott.

– Nem tehetjük ezt vele – csattantam fel. – Zayn, mindketten tudjuk, hogy milyen, amikor a napok összefüggéstelen maszlaggá olvadnak a cella sötétségében. Én erre nem vagyok képes. Nem vele.

Zayn állán kidagadtak az izmok, színtiszta düh szivárgott az arcáról. Megrettentem a belőle áradó nyers vadságtól, ugyanekkor közelebb léptem párat, hogy az arcom csak milliméterekre legyen az övétől.

– Ő nem ezt érdemli – sziszegtem. – Nem hagyom.

– Haver, semmi rosszat se teszünk vele – felelte. A hangja egészen lággyá fakult, megnyugtatóan akart hatni rám, de csak azt érte el, hogy az idegesség még inkább a tetőfokára hágott a bensőmben. – Az egész dolog egyszerű, mint az egyszeregy: Tia Mitchell búsás vagyonra tett szert, miután elvesztette az apját. A fickó az egyik leghírhedtebb olajvállalat tulajdonosa volt Seattle-ben. Te beadtad neki a hazug beszéded, hogy ingatlaneladó vagy, minden egyéb, hogy van egy szerető jegyesed, Emma, sőt, még meg is hívtad az Emmával soha be nem következő esküvődre a lányt. Következő lépés? Elmondod neki, hogy az egész csak egy kitalált dolog volt, mivel meg akartál bizonyosodni róla, hogy még tényleg szeret-e téged. Tia a karjaidba borul, összeházasodtok, éltek boldogan, aztán megszerzed a vagyonát, amiből mi is kapunk. Részesedés meg minden, vágod, nem?

A kezem forrón bizsergett egy el nem csattant pofontól, de sikerült visszafojtanom feltörő dühömet.

– A pince és a cella csak a végső esetben jön szóba – tette hozzá Zayn. – Csak akkor, ha a lány ellenkezik.

Képtelen voltam türtőztetni magam, az érzések orkánja magával ragadott, indulatosan előrevetődtem, viszont még épp időben Liam és Louis elkapták a karomat. Fájdalom nyilallt a nyakamba, de a megvetésem sokkal erősebb volt a fizikai kínnál. A vállam megrándult, ahogy hozzájuk vágódtam, mire Zayn szabadkozva hátravonult.

– Nyugi, Harry. Ne légy idegbeteg – fröcsögte. – A csaj nem fog ellenkezni. Mosolyogva fogja széttárni neked csinos kis lábait…

– Te disznó! – vágtam a képébe, de ő csak halvány félmosolyt küldött felém, és sietve kimasírozott a sötétbe borult teremből. A kérdéseim csak úgy feltornyosultak bennem: egyszerűen már fogalmam sem volt, hogy a pénzt vagy az érzéseimet kell előtérbe helyeznem. De a lelkemet mardosó árulás sokkal fájdalmasabb volt minden hirtelen fellobbant vágynál, amit az utóbbi időben éreztem.

Tia Mitchell

– Harry! – A hangom egészen halk volt, és az esti szél zúgása meglepően eltompította. Próbáltam erőt venni magamon és az előttem álló fiú szemébe nézni, de nagyon nehezen ment. – Itt hagytál valamit?

– Nem, dehogy – suttogta feszengve. A zsebébe csúsztatta a kezét, a sarkán hintázott előre-hátra.

– Akkor miért vagy itt?

Megcsóválta a fejét, mire pár kósza tincs a szemébe hullott.

– Igazából nem szabadna itt lennem – mondta bánatosan. A hangjából bűntudat áradt, és zavarba jöttem, mert nem tudtam, hogy mit kéne tennem vagy mondanom, így hát inkább hallgattam, és igyekeztem elviselni a kínos csendet.

– Valamit mondanom kell – lépett közelebb. Fogalmam sem volt, de én is előléptem egyet; mintha egy belső indulat vezetett volna feléje. Azonnal megéreztem a testéből áradó melegséget, és legszívesebben átöleltem volna.

– Mit akarsz mondani? – néztem fel rá pislogva. Lehajtotta a fejét, az arca fájdalmasan közel volt az enyémhez, az ajkamon éreztem mentás leheletét. Meg akar csókolni? De ez nem történt meg, hiszen abban a pillanatban, ahogy erre gondoltam, hirtelen hátralépett.

– Becsaptalak, Tia – sziszegte elmélyülő hangon. – Annyira sajnálom. Tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, mert… – Elakadt a lélegzete, a mellkasa megemelkedett, ahogy teleszívta magát levegővel, majd elfordította a fejét. Megsajdult a szívem a kínlódását látva. – Az egész életem egy hazugság.

4. rész: Váratlan felkérés

Hellooo, köszönöm a lelkes kommenteket. Nagyon ösztönzőek tudtok lenni, ha arról van szó, ezért itt is van egy újabb fejezet! Köszönöm szépen az új feliratkozókat is! <33 JS. xX

Egész éjjel a ház falát verdeső faágak rémisztő dallamát hallgattam. Képtelen voltam aludni, valahogy nem jött álom a szememre. Keserűség mardosta a nyelőcsövemet, és a nyelvem hegyén éreztem a torkomból feltörő savanyú epét. Miért ennyire bonyolult Harry? Korábban sosem tettem fel magamnak ennyi kérdést, de az este történései elgondolkodásra késztettek. A szörnyű lélekfájdalom csak ráadás volt a kimerültségemre, a csalódottság összehúzta a tüdőmet, és minden légvétel reszketve szaladt ki a mellkasomból, mintha egy betontömb nehezedett volna rám, ami meggátolt a lélegzésben. A gyomrom összeszorult, ha arra gondoltam, hogy ő is ebben a házban alszik. Belemarkoltam a párnámba, és a fejemre rántottam, hogy csitítsam a gondolataim zsongását, de nem sokra mentem vele. Az ébredező fejfájás egy tornádóként söpört végig rajtam. Valahol a távolban egy bagoly huhogása visszhangzott az éjszakában, máshol kutyaugatás, macskák keserves nyávogása. Azonban ami leginkább feltűnt, az a lépcső felöl szűrődő padlónyikorgás volt. Ijedten összerándultam, de valahogy nem lobbant fel bennem a félelem, inkább csak a kíváncsiság jól megszokott bizsergése borított el. Lehámoztam magamról a takarót, és csupasz lábakkal végigbaktattam a padlón, hiszen így tompítani tudtam lépteim zaját. A résnyire behúzott szobaajtónál megtorpantam. Sötétben még elég furcsa közlekedni ebben az óriási házban, viszont azt jól tudom, hogy a lejáró balra van. Egy sötét árny ellebegett az ajtóm előtt. Hátrahőköltem, csak ekkor kezdett a félelem bevackolódni a gyomromba. Színtiszta rémület csörgedezett végig a zsigereimen. Visszafojtottam a lélegzetem, hogy minden apró neszt és rezdülést kifülelhessek. Óvatosan kiosontam a folyosóra, de mindvégig szorosan a falnak feszítettem a hátamat. A hálóingem vékony anyaga hozzátapadt izzadtságtól nedves hátamhoz. A tenyerem a falnak tapasztottam, apró léptekkel araszoltam oldalra, a lejáró irányába. Már csak pár lépés választott el az első lépcsőfoktól, amikor kiléptem a fal mellől, viszont rögtön abban a pillanatban valaki megragadott hátulról. A keze a vállamba markolt, majd a nyakamba, és fájdalmasan hátrarántott. Elszorította a gégémet, így nem tudtam kinyögni értelmes szavakat, csak halk, értelmetlen nyöszörgést, ami szinte elenyészett a csendben. Lehúzott a padlóra, hiába vergődtem és fordultam ide-oda, a támadóm karjai biztosan leszorítottak, cselekvésképtelenné téve, vékony ujjai a hajamba téptek.

– Mocskos kis ribanc – sziszegte torz hangon. Forró, bűzös lehelete a fülcimpámat csiklandozta, és éreztem, hogy a gyomrom felkavarodott az undortól. – Mind ugyanaz a célotok! Ribanc… Ribanc… Ribanc… Kibaszott ribanc – üvöltötte. A fejemet belevágta a padlóba, mire enyhe szédüléshullám rántott magával. A tarkómnál valami meleget éreztem, aminek vasas szaga volt, és azonnal tudtam, hogy a vérem szivárog valahonnan.

– Az első lépcsőfokon ölt meg, te ribanc. Egy hozzád hasonlóért hagyott el. Pedig már jegyesek voltunk, alig volt egy hónap az esküvőig. Te is tönkre akarod tenni ezt a fickót, aki a nappaliban alszik? El akarod venni tőle a leendő feleségét? Rá akarod venni, hogy végezzen a feleségével miattad? Beszélj, te kurva!

– Ne… Soha… Én… N-nem tennék ilyet – hörögtem fájdalomtól dadogó hangon. Újra a fejemre célzott egy ütést, kezdtem elveszíteni az eszemet a tömény mennyiségű fájdalomtól.

– Minden ott ér véget, ahol elkezdődött – fröcsögte. A tenyere lesújtott az arcomra, hatalmas pofont adott. A bőröm keservesen lángolt ott, ahol megütött, és már nem tudtam ellenállni. Lehunytam a szemem. A szemhéjam mögötti sötétség fura mód, de valahogy barátságosabb volt, mint az a feketeség, ami ott várt rám, ha felnyitottam a szememet. Néma voltam, védekezésképtelen, egy összevert rongy, akit rongybaba módjára bárhová elcipelhetnek. Hirtelen halványan derengő lámpavilág lobbant. Az egész folyosó megvilágítódott, de a homlokomról a szemhéjamra csorgott, kissé már megszáradt vér miatt nem tudtam kinyitni a szememet. A félelem újult erővel elborított.

– Most már elkaptalak, véged – sziszegte a hang. – Véged!

– Ne… Ne… – kiabáltam.

– Tia! – válaszolt egy ismerős hang. – Tia! Mi az ördögöt művelsz? Tia!

– Harry? – suttogtam erőtlenül. – Te vagy az, Harry?

– Én, hát ki más lenne? – felelte dühösen. – Mi a fenét művelsz azzal az ollóval?

– Milyen ollóval, Harry? – vágtam vissza, még mindig csukott szemmel. – Itt volt egy nő. Azt mondta, hogy tönkre akarlak tenni, de most elkapott. Végem van. Ronccsá vert, hát nem látod? Harry… – ziháltam. A szemembe lopakodó könnyeket nem tudtam visszatartani, hagytam, hogy végigszántsák az arcomat. – Azt mondta, csak el akarom venni tőled a leendő feleségedet. – Nem válaszolt, előhúzott egy törlőkendőt és megtisztította a vele az arcomat. Mire sikerült kinyitnom a szememet, dühösnek láttam, és a szeme gyanúsan csillogott, mintha bosszús lenne.

– Ezt a dumát még én sem veszem be, Tia – suttogta kínkeserves hangon. Éreztem, hogy neki is nehezére esik ez a beszélgetés. – Sajnálom. Nem tudok hinni neked – felelte. A mondandója teljesen úgy ért, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Levegőért kapkodva meredtem rá.

– Tudod, mit – csattantam fel. – Ezzel a rohadt házzal van a baj! Mintha évezredes szellemek laknák. Rossz választás volt! Nagyon…

– Te most arra célzol, hogy egy szellem tette ezt veled? Jobb lett volna ebbe bele sem kezdeni.

– Én csak arra utalok, hogy a dolgok tisztességes oldalát szeretem. És ez nem az, Harry – súgtam reszkető hangon. – Te is rá fogsz jönni. Csak ennyit akartam… – Feltápászkodtam, és visszaindultam a hálószobám irányába. A fizikai fájdalmamat messzemenően túlszárnyalta a lelki kín. Roncsnak éreztem magam.

– Jobb lesz, ha indulok – szólt utánam pár másodperc után.

– Talán megvárhatnád a reggelt – javasoltam.

– Nincs miért.

Nem válaszoltam semmit. Már így is rettentően rosszul éreztem magam a helyzet miatt.

*

Jólesett a zuhanyrózsa alatt áztatni magam a kellemesen meleg vízzel, ami ellazította a végtagjaim és kimosta a vért az arcomon ejtett sebekből. Bántott, hogy Harry ennyire kételkedett bennem, a szavamban, de nem találtam megfelelő indokot, ami a mondandóm hitelességét támasztaná alá, így inkább ideiglenesen beletörődtem. Tusolás után visszabújtam a paplan alá, szerettem volna elaludni, de teljességgel képtelen próbálkozásnak minősült. Olyan tüntetően viselkedett velem, miközben ő sem tudta alátámasztani az állítását. Miért tennék olyasmit, amire gondolt? Mi célom lenne? Erre csak ő tudna válaszolni, de inkább hagytam a kérdéseimmel. Valószínűleg már elment, visszaigyekezett Emmához, hogy az ölelésébe vonja, és forró csókokkal jutalmazza. Hajnali öt után lehetett, mire sikerült kissé elbóbiskolnom. Az álom gyorsan jött és gyorsan ment, reggel tíz volt, amikor felébredtem, de olyan kótyagosan, kábán, rémesen fáradtan, mint az utóbbi időben soha. Halkan lebotorkáltam a lépcsőn, hogy összedobjak magamnak egy tál müzlit, de horkolásra lettem figyelmes. Az utolsó lépcsőfokon megtorpantam, és lábujjhegyen betipegtem a nappaliba. Harry a pamlagon feküdt, csupán egy fehér pólót és fekete bokszeralsót viselt, szemben a kandallóban pislákoló lángok narancssárgás derengésbe vonták a bőrét. Az arca nyugodt volt, békés, és göndör fürtjei a homlokán pihentek. Egy pillanatig némán szemléltem, aztán visszaindultam a lépcső irányába, hogy behúzódjak a szobámba. Nem szerettem volna felkelteni a konyhában való ügyetlenkedésemmel, és amúgy sem voltam még annyira éhes.

– Hé, már ébren vagyok – dörmögte álmos, mély hangon. Akcentusos hangja megbizsergette a hátamat, de próbáltam leplezni a borzongásomat.

– Ó, értem – suttogtam megilletődve. Vajon miért maradt itt éjszakára? Biztosan rossz ötletnek tartotta az éjjeli vezetést, ezért gondolta, hogy meghúzza itt magát, majd esetleg távozik az ébredésem előtt. Hát, nem jött össze!

– Figyelj, Tia, ne haragudj az éjjeli gorombaságom miatt – motyogta szánakozó hangon. A szívem elfacsarodott érzelemmel sűrített szavai hallatán. – Nagyon rosszindulatú voltam és már az elejétől fogva nem hittem neked. De most már mindent értek – felelte.

– Mire gondolsz? – szegeztem neki a kérdést. Besétáltam a szobába, és leheveredtem a dívánnyal szembeni fotelbe. A lábamat magam alá húztam, és izgatott pislogással vártam a mondandóját.

– Nem szokásom más telefonját felvenni, de éjjel vagy négyszer is csengetett, és ötödszörre már az agyamra ment, így kénytelen voltam fogadni a hívást – magyarázta. – Egy Niall nevű fiú a barátodként mutatkozott be, és kérte, hogy adjalak téged, de én mondtam, hogy nagyon kimerült vagy, inkább hagyjon üzenetet.

– Mit mondott? – kérdezem sürgetően. Jóságos ég! Harry… félreértette. Tegnap valóban értesítettem Niallt, hogy jöjjön ide pár hétre lakni, de ő tényleg csak a barátom. Ó… Vajon képes lennék annyira kegyetlen lenni, hogy belerántsam Niallt valami buta kis hatalmi harcba? Ha Harry végre megbizonyosodna arról, hogy Niall tényleg a barátom, és nem kell aggódnia amiatt, hogy rossz szemmel nézek Emmára, talán minden rendbe jönne köztünk. Létezik?

– Tia? – nézett rám elkerekedett tekintettel. – Minden oké?

– Ja… Persze.

– Lehet egy javaslatom? – kérdezte reménykedve.

Aprót bólintottam. A szavak a torkomra ragadtak. Túl sok volt ez nekem.

– Felejtsük el a tegnap éjjelt, oké?

A kérése meglepett, de talán egy kicsit számítottam is rá.

– Jól van – benne vagyok. – Adj egy ötöst – vigyorogtam. Harry belecsapott a tenyerembe, majd hirtelen összefűzte az ujjainkat. A szívem bután feldobbant, ahogy a mutatóujjával apró köröket rajzolt a kézfejemre.

– A barátok ezt teszik. Kibékülnek egymással – suttogta, majd az ölelésébe volt, és úgy megszorongatott, hogy lélegezni is elfejtettem. Csak a szívem zaklatott dübörgését hallottam. Miért van rám ekkora hatással? Miért…

*

A koradélutáni forgalom szinte elviselhetetlen volt. Harry ezúttal a saját kocsijába ültetett be, így gondolatban nem kellett tartanom egy újabb őrült taxisofőrtől. Nagyon jól szórakoztam a társaságában. Beültünk egy közeli Starbucksba, ahol névre szóló kávét rendeltünk. Készítettünk közös képet, amit Harry azonnal fel is töltött Facebookra, majd bekaptunk pár szendvicset a szemközti Subwayban. Úgy szórakoztunk, mint két igazán jó barát, csak bár ne lettek volna azok a mélyenszántó ölelések, suttogások, mosolyok – mintha Harry kényszeresen keresné a közelségemet, csak bár tudnám, hogy miért…

– Jól szórakoztál? Hétvégén elmehetnénk mozizni is – javasolta. Miért csinálja ezt velem? Meddig fogom bírni? – De akár beugorhatunk most is.

– Sajnos már nem jó – feleltem szűkszavúan. – Niall hamarosan megérkezik, otthon szeretném várni.

– Hát persze, megértem – mosolygott rám, aztán visszairányította a tekintetét a délutáni, nyüzsgő forgalomra. Egy röpke pillanatra lopva tanulmányoztam a kormányt körbeölelő hosszú, szép ujjait – a leggyönyörűbb zongoristaujjak, amiket valaha láttam. Miért ennyire tökéletes?

– Szoktál zongorázni? – bukott ki a kérdés a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Forróság lobbant az arcomban, így gyorsan az ellenkező irányba néztem. Figyeltem, ahogy elsuhanunk neves üzletek előtt, ahonnan minden percben egy-egy jól felpakolt cicababa lépett ki.

– Régebb – válaszolta. – Amikor még élt az édesanyám.

A hangja megtelt szomorúsággal, a szívem valósággal összeszorult bánatos szavaira.

Talán nem is olyan tökéletes az élete, mint gondoltam.

*

Az ablakhoz léptem, összepréselt szájjal szemléltem, ahogy Harry lesétált a verandalépcsőn és az autója felé igyekezett. Párszor visszalesett, lelkesen integetett, amit én apró vigyorral nyugtáztam. Miután elhajtott, visszahúztam a függönyt és a konyhába indultam, hogy készítsek magamnak egy tejeskávét. Ekkor ötlött az eszembe Jay, és a heves, hirtelen feltámadó aggodalom elárasztotta minden porcikámat. Az utóbbi, rejtélyes telefonhívásra gondoltam, mire máris felcsapott bennem a düh és az indulat agyzsibbasztó elegye. Párszor tárcsáztam a számát, de csak a hangposta válaszolt. Várok még pár órát, és ha nem kapok választ, kénytelen leszek értesíteni valamelyik családtagját, vagy az édesanyján keresztül érdeklődni a hollétéről – határoztam el gondolatban. A kopogtatásra kissé összerezzentem, azonban jól tudtam, hogy Niall az.

– Tia! – üdvözölt szélesen mosolygó arccal. – Örülök, hogy látlak. Igaz, hogy csak egy hét telt el, de máris rémesen hiányoztál… – ölelt át. Megmosolyogtatott ír akcentusa, mindig öröm volt hallgatni, ahogy beszél. Lábujjhegyre álltam, és egy apró csókot hintettem az arcára, mire a szöszi feltűnően elpirult, de nem hoztam szóba, nehogy még ennél is nagyobb zavarban érezze magát.

– Mi történt veled? – suttogta rémült hangon. – Az a fickó bántott, akivel mobilon beszéltem?

– Dehogy, csak bevertem a fejemet – hazudtam. – Semmiség.

Niall átfuttatta az ujjait a haján, majd szélesen vigyorogva, hevesen pislogva rám nézett.

– Na, királynőm, megmutatod a szobám? – cukkolt. Meglegyintettem a karját, aztán megragadtam a kezét, és magammal rántottam az emelet irányába.

*

A telefonom valamikor este hét körül csörrent meg, és zsibbadt ujjakkal nyúltam utána, amikor észrevettem a kijelzőn Harry nevét pislákolni.

– Szia – suttogta halkan.

– Szia – feleltem. A hangom kicsit megremegett, de nem kérdezett rá, miért. A gyomrom összerándult, és nagyon jól esett volna egy ölelés tőle.

– Támadt egy ötletem – újságolta. – Nagyon rég gondolkozom már ezen, és végre elhatározásra jutottam!

– Miről van szó? – tudakoltam közönyös, csevegő hangon.

Harry mélyen beszívta a levegőt, éreztem, hogy az izgatottsága átvibrált a készüléken belém. Az izmaim már szinte görcsben álltak, annyira kíváncsi voltam, mit szeretne nekem mondani, de ő csak húzta az időt, mélyeket lélegzett, és nagyon úgy tetszett, hogy éppen a megfelelő szavakat keresi.

– Erre a szerepre valaki olyan ember kell, aki nagyon fontos nekem – tájékoztatott. – Egész életemben emlékezni fogok a pillanatra, újra és újra le fogom játszani magamban, és szeretném, ha maradandó, jó emlékeim lennének a nagy napról. – Egyre csak dagadó kíváncsiságom mellé befúrta magát a keserű balsejtelem is, hogy valami komolyról van szó, ami talán nem fog tetszeni nekem. Olyan izgatott voltam, hogy egyszerűen már nem tudtam palástolni a felindultságomat, muszáj volt rákérdeznem. Ismét.

– Miről van szó, Harry? Tudni szeretném – motyogtam az ajkamba harapva.

Mélyet lélegzett, a várakozás szinte megőrjített.

– Tia Mitchell, lennél a tanúm az esküvőmön?

Húúú és haaa!!! A dolgok azért bonyolódnak, nem igaz? De még mi lesz itt... Na jó, inkább csendben maradok. Figyeljetek, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a hozzászólásaitokat, na meg még egyszer köszönöm az előző részhez érkezett lelkes kommeneteket! Angyalok vagytok. <333 JS. xX