3. rész: Jégkirálylány

Vége. Újra és újra.

A körülöttem reszkető sötétséget halvány gyertyavilág repeszti szét, jólesik a biztonság, amit a fény nyújt. Dermedten oldalra fordulok, de már bánom, mert a porcikáimban szétárad a zsibbadtság és a gyomrom görcsbe rándul. Ismerem az érzést. Nyers, hamisítatlan félelem. Olyan gyávaság, ami elsorvasztja a bátorságom és szétcincálja ép gondolataim. Olyan erőteljes rettegés, ami jeges hidegséggel hatol a zsigereimbe, megbénít.

Újra.

Látom az édesanyám.

Az emlékképek vadul pörögnek az elmémben. Nem tudom őket kiszorítani. Hallom a hangokat. Érzem az illatokat. Ez a legrosszabb.

– Carl? – Lehetséges? Talán az édesanyám hangját hallom? Gyönyörű nő volt. Finoman metszett állal, porcelánfehér, már-már emberfeletti szépségű bőrrel, csillogóan zöld szemekkel. A tekintete volt a legcsodálatosabb. Volt büszkesége, önbizalma. – Carl? Csupa izzadtság. A bébi újra felsírt. Carl, kelj már fel! Hozd a lázmérőt… Carl! – Anyu lehajol. A karjába vesz. Szinte érzem. – Carl, egyszerűen utálom, amikor nem válaszolsz.

Anyu hangosan csattogó léptekkel végigsiet a folyosón.  A kisbabasírás – a saját nyöszörgésem –betölti az egész házat. Rémes a bömbölés. Egyszerűen elviselhetetlen. 

– Carl, én nem játszom ezt a játékot – suttogta anyu. A hangja higgadt volt, viszont éreztem a benne rejlő fojtott düht. – Gyere ide, különben szétrúgom a segged! 

– Em – fojtott zihálás szűrődött át a szomszédszobából. – Itt vagyok. Em... Segíts. 

Anyu dobogó léptei kezdtek elcsendesedni, sokkal inkább somfordálva, halkan lépkedett apu szobája felé. Anyu szorosan a mellkasához szorított, emlékszem, hogy mélyen a hálóingjébe temettem az arcomat, és már annyira fájt a torkom, hogy képtelen voltam zokogni. Hogy emlékezhetek ilyen részletesen minderre? Hiszen csak kétéves voltam. Anyu letett a fotelbe és egy kis időre eltűnt. Aztán sikítva jött vissza. Soha többé nem láttam aput. 

Levegőért kapkodva riadtam fel a körém boruló sötétben. Rettentően fáztam, a karomon végigszaladt a libabőr, mintha megannyi alig-alig érezhető tűszúrásnyi fájdalom ébresztene borzongáshullámokat a bőröm felszínén. Igyekeztem csillapítani a légzésem, hevesen verdeső szívemet lenyugtatni. Tudtam, hogy csak egy őrült álom volt, amit az agyam képtelen volt megkülönböztetni a realitástól. Mintha a valóság összeolvadt volna az illúzióval. Lerúgtam magamról forró izzadtságomtól átnedvesedett takarómat, halkan beleléptem a papucsomba és az ablakhoz csoszogtam. Halványan derengő holdfény szűrődött át a fehér selyemszerű függöny lágy hullámokban aláomló szövetén. Mikor aludhattam el? Mindenem fájt, olyan érzés lüktetett bennem, akár egy szűnni nem akaró, folytonosan pulzáló fájdalom. Feltoltam az ablakot, és engedtem, hogy beszivárogjon a hűvös, hajnali levegő.

– Tia? – Harry hangja egészen halkan csendül fel a hátamban, de abban a pillanatban, amint meghallom, mélységes megnyugvás terjed szét bennem. Itt van. Jól van. – Minden rendben?

– Mi történt? – motyogtam. Kissé megszédültem, a homlokomra tapasztottam a tenyeremet, hogy megpróbáljam legyőzni az émelygést.

– Fogalmam sincs – felelte rémülten. – Az egyik pillanatban még valami buta kis filmről beszéltünk, aztán csak… csak úgy összeestél – hadarta. – Magadban beszéltél és a nevemet kiabáltad. Mit láttál?

– Nem érdekes – suttogtam. – Valami őrültség lehetett, már nem is emlékszem tisztán – győzködtem. Nem akartam rázúdítani az agyam gyártotta végtelen badarságokat, így inkább azt mímeltem, hogy már minden homályos az elmémben, csak foszlányokban derengenek a dolgok, holott mindenre élesen, pontosan emlékeztem.

– Azért áll még az alku? – néztem rá kiskutyaszemekkel, felvont szemöldökkel.

– Mármint? – pillantott rám.

– A filmnézés, te butus.

– Hát persze. Veled bármikor – mosolyodott el édesen.

– Kösz, Harry. Pihenni akarok, és ez a legjobb módja – jegyeztem meg.

– Valami megnyugtató, kellemes filmet szeretnék nézni… Tudod, ami lecsillapít.

Harry rám nézett, és ravasz vigyor tűnt fel az ajkán.

– Sikoly? Én bírom.

– Harry! – csattantam fel, majd rásóztam egyet a vállára. – És ki fog mellém bújni, ha megijedek?

– Majd én – felelte halkan. Teljesen megdöbbentem, képtelen voltam kontrolálni a testemet, az arcom vörösre árnyalódott.

– Most mi van? – nézett rám elképedt tekintettel. – A barátok ezt csinálják, nem? Néha megölelik egymást.

– Barátok – feleltem elgondolkodva, és már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a mi kapcsolatunk minek mondható.

– Az érzelmek fontosak, Tia – jegyezte meg töprengve, mikor már azt hittem, hogy témát készül váltani. Meglepetten felé fordultam. – Szörnyű dolgok történhetnek, ha majd valaha nem így fogják gondolni az emberek. – Elgondolkodtam Harry szavain, és tetszett, hogy egy érettebb, elmélkedős énjét is megmutatta nekem. A szeme teljesen megváltozott, a távolba mered, a szempillája sem rezdült. Szerettem volna megölelni, de valahogy úgy éreztem, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

– Mint például?

– Az emberek robotokká válnak, akinek nem lesznek érzéseik, csak szükségleteik. Ijesztő gépiessé fog változni a világ, és sajnos már most ebbe az irányba tartunk… – fejezte be a mondandóját, én pedig elhomályosult tekintettel bámultam lesütött szemét. Valamiért úgy éreztem, hogy sokkal több rejlik a mondandója mögött, mint sejteném. És ebben a két percben, miközben megosztotta velem ezeket a gondolatait, valami teljesen megváltozott bennem. Beismertem magamnak, hogy már kiskorom óta kötődöm Harryhez, csak minduntalan elfojtottam. Nem vagyok szerelmes belé. Ez valami más. Sokkal… másabb. Meg akarom védeni a világtól, de tudom, hogy túl kevés vagyok hozzá.

A reggel tisztán és forró napsütéssel ért, ami bevánszorgott a résnyire széthúzott sötétítőn. A fejem még kótyagos volt a tegnap esti beszélgetéstől, és bevallom, hogy kissé égett a szemem a sötétben való tévézés miatt, de mindent összevetve, elég emberinek éreztem magam, nem pedig egy mosott rongynak. A tükör előtt végignéztem magamon. Édesanyám egész gyerekkoromban arra tanított, hogy próbáljam elfogadni a kinézetem: bízzak önmagamban, és higgyek a saját fejlődésemben. Ez a tudat meghatározóan végigkísérte a felnőtté válásomat – már ha érettnek mondhatom magamat huszonegynéhány évesen – és segített ez előrehaladásban. Nem voltam elégedetlen. Kislányként voltak időszakaim, amikor túlsúllyal küzdöttem, persze szerencsére nem volt olyan vészes, 5-10 kilókat kellett leadnom az ideális, egészséges alkat visszanyeréséhez. Mindvégig az volt a legjobb, hogy elhittem, hogy nekem sikerülhet, nem pedig olyan őrült depresszióban szenvedtem, mint sokan mások. Nem tettem fel magamnak a megszokott kérdéseket: miért pont én? Miért nem lehetek nagyon vékony? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Tudtam, hogy hajlamos vagyok az elhízásra, az orvos is megállapította, így úgy kezdtem élni az életemet, hogy egészségesebb táplálkozásra tértem át, a sport elkezdte kitölteni a délutáni szabad óráimat, és rengeteget voltam napfényen, amit olvasással töltöttem. Ez a három dolog összevetve tökéletes kúra volt az én problémámra, és nem egészen fél év alatt elégedett voltam a kinézetemmel. Szoros copfba fogtam a hajamat, majd felkentem egy kis szájfényt, de nem vittem túlzásba. A szemem alatti táskák szerencsére eltűntek, viszonylag pihentnek hatottam, habár a homlokom szélén éktelenkedő halványlila folt elég szembetűnő volt. Bizonyára bevertem a fejemet a tegnapi eszméletvesztésem során. Három óra telt el a szobám csendjében, mire Harry halkan bekopogott.

– Gyere – válaszoltam.

– Arra gondoltam, hogy itt az ideje egy kis szórakozásnak – tájékoztatott fényesen csillogó, zöld szemekkel. – Van egy egész jó födött korcsolyapálya a közelben, benne vagy?

Kacagás rázta meg a gyomromat. Harry olyan… különleges?

– Júniusban, Harry?

– Júniusban.

– Júniusban – ismételtem.

– Tudod, ha erősen tartalak – súgta a fülembe, és a mellkasának rántott. – Akkor már valamivel biztosabb, hogy nem készséges kis hölgy módjára terülsz szét előttem – motyogta pimaszul. Fekete kesztyűs ujjait összefűzte a hasam előtt, óvatosan vezetett maga előtt a jégen. Csak mi ketten voltunk. A háttérben valami rémesen unalmas popzene szólt, ami elegyedett a korcsolyáink hangjával, ahogy a jeget karcoltuk.

– A barátok nem mondanak egymásnak ilyeneket – biztosítottam elszántam. Harry megtorpant, majd gyöngéden szembefordított magával. Lehúzta a bal kezéről a kesztyűt, és finoman végigsimított puha, meleg ujjaival az arcomon.

– A barátok nagyon sok mindent mondanak egymásnak, Tia – felelte rettentően lassan, mintha az őrületbe akarna kergetni. – Ettől szép az egész kapcsolat – vigyorgott.

– Te vagy az, aki továbbgondolja az egészet – csipkelődött, mire dühömben megtaszítottam a vállát. Harry elvesztette az egyensúlyát, és egy kétéves huncutságával huppant a jégre.

– Nagyon gonosz kislány vagy – sóhajtotta. Az ujjait belemélyesztette a fürtjeibe, és hátradobta dús, göndör tincseit. Az orra piros volt a hidegtől, hiszen az egész teremben aligha lehetett öt fok.

– Legközelebb beárullak Emmának – fenyegetett elszántan.

– Kinek? – kérdeztem, ahogy a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.

– A menyasszonyom. Sajnálom, hogy még nem meséltem róla, de ilyesmiről nem igazán beszéltünk. Nem jött szóba a téma – magyarázkodott a nadrágját porolva a hópehelypamacsoktól.

A mondandója lesokkolt. Bénultam, szavak nélkül tekintettem rá. Nem az fájt a legjobban, hogy talán boldog. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Becsaptak. Fontos kezdett lenni számomra ez a fiú, akit már évek óta ismerek, és valamiért újra összesodort bennünket a sors. Valahogy eljutottam arra a buta szintre, hogy elkezdett bennem pislákolni egy kislányos remény, ami azt sugallta, hogy talán többek vagyunk barátoknál. Tévedtem. Mindenben. Csak most kezdtek igazán értelmet nyerni a szavai: „a barátok nagyon sok mindent mondanak egymásnak”, „te vagy az, aki továbbgondolja az egészet”.

Emma.

A menyasszonyom.

A menyasszonyom.

A menyasszonyom…

– Tia? – súgta a nevemet. Közelebb csúszott, meg akart érinteni, de én kitértem előle. Nem érdekelt, hogy túlságosan egyértelmű, nevetségesen átlátszó a viselkedésem. A fájdalom felülírhatatlan volt, pedig tudtam, hogy még az is nevetséges, hogy szenvedéssel tölt el az igazság. Miért pont én? – villant fel bennem a kérdés, amelytől egész életemben tartottam, és amely még egyszer sem nyert értelmet önmagamban. Úgy éreztem, mintha egy szánalmas történet szánalmas főhősnője lennék.

– Mi rosszat mondtam, Jégkirálylány?

– Semmit – hazudtam. – Csak egy kicsit megszédültem.

– Gyere ide – kérlelt. – Megölellek. A barátod vagyok – felelte. Csak nem úgy – gondoltam, de soha nem lett volna merszem hangosan is kimondani. És tudtam, hogy ez lesz az utolsó ölelésünk. Nem akarom, hogy ilyen elviselhetetlenül közel legyen hozzám. Talán visszamehetnék. Niall megígérte, hogy örökké mellettem lesz. Várni fog rám. Mindig. Fel kéne hívnom? Utálom az egyedüllétet. Ebben az új, nagy házban ketten is jól megleszünk.

Döntöttem. Már tudtam, hogy mire van szükségem.

Niall. 

Ha ez a rész nem volt annyira érdekes, a következővel mindenkit kárpótolok. Ígérem. :)

Nagyon várom a véleményeiteket! Xx JS. 

2. rész: Képkeretek

1958, Louisiana, Monroe

Reszkető, piros-kék fények mindenhol. A szirénázás dobhártyaszaggatóan visszhangzott a környéken, és felverte a házak lakosait. Az alvó emberek rémülten, félelemtől dermedten kászálódtak ki az ágyaikból. Sokan összegyűltek az utcában és találgatni próbáltak, hogy mi történhetett. Mindenki a 189-es ház köré gyűlt. A rendőrök sárga szalaggal bekerítették a területet, csak hatósági személyek léphették át a kordonokat.

– Ó, Istenem – szédelgett egy idős, kócos hajú hölgy. Alacsony volt, meglehetősen tömzsi, és vadul szorongatta a nyakában csüngő aranykeresztet. – Suzanne! Valami baja esett neki? Hallják – ordította. – Választ követelek a kérdésemre!

– Egyelőre még semmi sem biztos – lépett egy rendőrbiztos az öregasszony mellé. – A holtestet még nem találtuk meg.

– Holtestet? – ismételte halálsápadtan az asszony.

– Mrs. Greay, minden rendben? – lépett közelebb egy nő az idős hölgyhöz. Talán barátok lehetnek.

– Nem, félek, Amy. Valami nem stimmel – sziszegte Mrs. Greay.

– Hölgyem, Suzanne hálószobáját vér borítja. Valaki összetörte a tükröt, de sehol sincs holtest. A kollégáim elküldték a vérmintát a laborba, perceken belül megérkezik az eredmény – közölte érzelemmentes hangon, majd a fiatalabb nőhöz fordult, akit Mrs. Greay Amy-nek hívott. – Maradjon mellette, és próbálja megnyugtatni!

– Rendben, uram – bólogatott beleegyezően a nő. – Így lesz!

– Ó, angyalom, mi ez a szörnyűség? Ezt már nem bírja az én szívem – dünnyögte a néni. Az arca olyan fehér volt, akár egy porceláncsésze.

– Kérem, nyugodjon meg! Ó, hiszen ön reszket… – hüledezett Amy. – Várjon egy kicsit, beszaladok és hozok egy kardigánt, nehogy megfázzon.

– Köszönöm, aranyom! Köszönöm.

– Maradjon itt – utasította Amy, de Mrs. Greay tudta, hogy neki ez már túl sok. Egyedüllétre vágyott, csendre, távol a zsibongó rendőrök és a szirénázó rendőrautók bűvköréből. Hátrapillantott. A fák, a közöttük szivárgó sötétség, a gyenge holdfény békességet ígért, így hát elindult a távolba, észrevétlenül, csaknem lopakodva. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de már elég távol került a lármától, sőt, már nem is hallotta, csak a fák susogása és a szél zizegése volt az egyetlen hang, ami megtörte a mélységes csöndet. Lekuporodott egy kőre, amelyet moharéteg fedett, és összefűzte az ujjait.

– Édes Istenem, add, hogy Suzanne lányomnak semmi baja ne essen. Édes Istenem, légy velem, hallgasd meg a könyörgésem, védd meg a lányom, bárhol is van. Édes Istenem, jó Istenem, egész életemben téged szolgáltalak és dicsőítettelek, kérlek, könyörögve, kérlek…

– Lám-lám – szólalt fel egy mély hang a távolból. – Suzanne már jó helyen van, Elizabeth. Találkozni szeretne vele? – Mrs. Greay hallotta a férfihangot, de nem látta az illetőt. Hirtelen körbepillantott, de csak egy árny hullámzását figyelte meg. Félelem ízét érezte a nyelvén, keserű epe mardosta a torkát.

– Halló – kiáltotta a sötétbe, amit csak néhány helyen szabdalt a holdfény. – Halihó, van itt valaki?

Nem érkezett válasz, ezért feltápászkodott. Leporolta immár itt-ott koszos hálóingét, és elhatározta, hogy visszaindul. Amy már biztosan visszaért a kardigánnal, na meg már eléggé fázik.

– Ez a rémes idős kor – dünnyögte magában. – Néha már a tréfát űzi az emberrel.

– Ó, de még mennyire – válaszolta a hang. Mrs. Greay megtorpant. A szíve hevesen kezdett verni, úgy érezte, hogy bármelyik percben kirobbanhat a mellkasából. A gyomrát összeszorította a rettegés, a gyávaság fojtogatva kúszott fel a torkán.

– Édes Istenem, légy velem! – kiáltotta.

– Nem az Isten van most veled, te félkegyelmű – fröcsögte gúnyosan a hang. – Ő most nincs itt. Nem tud megvédeni, Elizabeth. Én vagyok itt. Hívhatsz a sátánnak, vagy az ördögnek, de jobban szeretem, ha… na, mindegy, nem szükséges tudnod a nevemet. Úgy túl egyszerű lenne.

– Ki vagy te? – zokogta az öregasszony ijedtében.

– Valaki, aki mindenkinél hatalmasabb.

Mrs. Greay megszaporázta a lépteit, gallyak reccsentek a lába alatt, miközben a szél egyre kísértetiesebben zúgott a fülében. Elviselhetetlen fejfájás nehezedett rá, mégis kitartóan szedte a lépteit, mígnem már zihálva futott, a kiálló ágak feltépték a hálóingjét, ami már cafatokban lógott rajta.

– Segítség… Kérem… Valaki – visította, de nem érkezett segítség. Egyedül volt. Magányosan. Az árnyalakkal a hátában. Percekig loholt előre, mire a szél süvítése elcsendesült, és már az alak lépteit sem hallotta. Egészen megkönnyebbült. A távolban észrevett egy hatalmas fenyőfát, aminek jó vastag volt a kérge, és a hátában egy hatalmas három-négy méteres kőhalom volt. Magában megjegyezte, hogy ott majd lehetősége lesz elrejtőzni, így a kiszemelt fa irányába lopakodott. Ügyelt, hogy a léptei végtelenül nesztelenek legyenek, majd amikor odaért, szorosan a kéreghez tapasztotta a hátát, és már-már lélegzet-visszafojtva pihent. Aztán meghallott egy roppanást, a következő pillanatban már a fa túloldaláról előnyúlt az árnyalak keze és szétroppantotta a gégéjét.

Velőtrázó sikoly tört fel az asszony torkából. A teste Suzanne-éhez hasonlóan, rongybabaként dőlt a fűbe.

A szeméből elszállt minden élet, csupán a holdfény csillant fel bennük.

***

2015, Napjainkban

Tia Mitchell

– Az Isten szerelmére, álljon már meg, mégis merre megy? – ordítottam, miközben a két ülés között próbáltam előnyúlni, de… a kezem nekiütközött… a levegőnek? Hátrahőköltem, a testem nekicsapódott az ülésnek, és rémült, kérdő tekintettel pillantottam Harryre. A körvonala ismét megremegett, mintha egy védőfal borítaná a testét. Kezdtem becsavarodni. Mégis mi történik körülöttem? Egyszerűen nem tudok összekapcsolni az eseményeket. A rejtélyes telefonhívás… Jézusom, egyáltalán mi van Jay-jel? Hol van? Aztán ott volt a különös dolog, amit Harryn tapasztaltam, az új ház rejtélye, na meg ez a taxisofőr. Merre visz?

 – Nem hallja? – kiabáltam. – Ki akarok szállni! Most azonnal álljon meg, különben önszántamból kitöröm az ablaküveget – fenyegetőztem.

– Csak tessék, asszonyom – felelte dohánytól rekedtes hangon. Ököllel a láthatatlan falnak vágtam. Ez hogyan lehetséges? Létezik egyáltalán ilyen? Mi… a jóságos ég… történik körülöttem? Harry miért nem mond semmit? Ő miért nincs kiakadva? Miért nem… miért nem szólal meg? Rémülten Harry felé fordultam. Mereven előre bámult, a szempillája se rezdült, a mellkasa is alig-alig emelkedett. Mi történik? Ez nem lehet…

– Harry – böktem meg a karját. – Harry! Itt vagy, hahó, Harry… – kántáltam a nevét kétségbeesetten. A teste nem reagált az érintésemre, a hangomra… egyszerűen semmire.

– Gyó… – sziszegte pár pillanat múlva, és a szemével a zsebe felé bökött. Kissé kidudorodott, ezért sejtettem, hogy van ott valami, amire szüksége van. Belenyúltam, habár a nadrágja elég szűk volt, de jelen pillanatban nem törődtem ezzel az apró problémával. Egy apró, fekete doboz került a kezembe, fehér kupakkal. Vélhetően gyógyszerek zörögtek benne. Kivettem egyet és az ajkai közé helyeztem, majd minden erejét összevetve, fájdalmasan nyelt. Néhány percig őrült várakozásban volt részem, mire sikerült felszólalnia.

– M-most már minden jobb – biztosított egy kissé kótyagosan, dadogósan.

– Mi történt? 

– Az orvos szerint… a poszttraumás stressz-szindróma velejárója ez a sokkos, bénult állapot, de én tudom, hogy többről van szó. Ez nem megszokott… nem természetes… Valami történik mostanában a testemmel, Tia. Valami furcsa.

– Fogalmam sincs – suttogtam. Nem akartam felzaklatni vele, hogy beavatom az észrevételembe: egyelőre megtartottam a saját titkomnak.

– Hová visz ez a fickó? Valami nem stimmel, Harry.

– A házhoz, Tia – válaszolta immár gyöngéd hangon.

– Nem, te nem vetted észre, mert kómás állapotban voltál – hadartam. – Nézd, nyúlj előre, ott van egy átlátszó fal, de nem lehet átnyúlni a sofőrhöz. Figyeld!

A kezemet lassan a kijelölt terültre vezettem, miközben ütemesen ökölbe szorítottam, aztán… belevágtam a levegőbe, és a hirtelen lökettől a felsőtestem átrepült a két ülés között a kormányig. Harry utánam kapott, majd visszarántott.

– Jól van, asszonyom? Megálljunk, hogy szívjon egy kis friss levegőt? Elég nagy a délutáni forgalom, kellett egy kis plusz kitérőt tennem, ha nem baj, persze ezt nem számítom fel önöknek – hangsúlyozta a sofőr.

– Ez nagyon mulatságos volt, Tia – kuncogott Harry, de bennem egyre növekedni kezdett a fojtott düh.

– Nem volt az, Harry. Az előbb még… Ez a fickó valami rosszban sántikál.

– Hölgyem, én csak a munkámat végzem – vágott vissza mímelt, kedves hangon. – Nem kell aggódnia. Más különben, már meg is érkeztünk – fékezett le.

– Majd én rendezem – suttogta Harry, és kinyitotta az ajtót. – Nyugodtan kiszállhatsz, addig körülnézhetsz a kertben.

– Kész is – dörmögte a hátamban Harry. A hangja némileg megnyugtatott, már nem voltam annyira frusztrált, ideges. – Hogy tetszik? Egész stílusos, nemde?

– Igen – feleltem. A ház két részből állt, három emeletből, és a lakrészek között folyosó vezetett át, valamint toronyszerű volt a teteje. A téglafalakat itt-ott hol zöld, hol megsárgult borostyáninda futotta be, a kertben térdig ért a lekaszálatlan fű, de ezen még lehet dolgozni, emiatt nem aggódtam.

– Régimódi, pár viktoriánus stílusú elemmel, valamint egyértelmű, hogy a korábbi lakóknak azért volt ízlése, csak hát nem voltak valami szerencsések – jegyezte meg Harry.

– Menjünk be, oké? – javasoltam, ő meg bólintott.

Hallgatva követtem.

A zord külsejű ház egy varázslatos, szépen kiépített belsőt rejtett. Tetszett a modern stílusú konyhasziget, a tágas nappali, a lamináltpadló, valamint a lambéria, az elektromos kandalló, előtte a hosszú, vörös dívánnyal, valamint a plafonról alácsüngő hatalmas csillár.

– Elégedett vagyok – szólaltam meg, miután mindent tüzetesen megbámultam. – Örülök, hogy belementem a vásárba.

– Hát még én – fűzte hozzá Harry. – Van egy szoba, ami elég problémás – tájékoztatott.

– Mit értesz ez alatt?

– Amolyan emlékhelyiség. Az előző lakók kacatjait, fényképeit, különféle személyes dolgait rejti.

Elgondolkodtam a szavain.

– Miért nem ürítettétek ki?

– Nem tudtuk – csóválta a fejét Harry.

– Várj – emeltem a magasba a kezemet. – Ezt mégis hogy érted? Menjünk be, jó?

Harry összevonta a szemöldökét. Egyenesen ránéztem, és feltűnt, hogy most először vizsgálom meg az arcát, mióta találkoztunk. Ugyanolyan makulátlan, mint gyerekkorában, de ha lehet, most még… megragadóbb, ha mondhatom ezt egy huszonéves férfira. A szeme volt mindközül a legbámulatosabb. Igazi kincs.

– Nem lehet kinyitni, az ajtóba vésve van egy kis szöveg, ami arra utal, amit elmondtam. Senki sem tudja, hogy mi van odabent.

– Érdekes – motyogtam. A hajamba túrtam, szőke fürtjeim selyem módjára olvadtak szét az ujjaim között, ahogy hátrasöpörtem őket.

– Gyerekkorodban is mindig ezt csináltad – jegyezte meg Harry. – A hajadba mélyesztetted az ujjaid, játszottál a tincseiddel, aztán hátradobtad őket, miközben olyan volt a tekinteted, mintha tiéd lenne a világ. Tetszett.

– Még most is?

– Nem tudom, Tia – válaszolta. Kissé elszomorodtam a szavain, de nem engedtem, hogy észrevegye a csalódottságom. Helyette mosolyt erőltettem az ajkaimra.

– Lehetne egy kérésem?

– Persze.

– Szóval… elég fura ez a sok rejtély a ház körül. Nem akarok elviselhetetlennek tűnni, de lehetne szó arról, hogy a ma estét kivételesen itt töltsd? Ahogy látom, jó nagy ház. Lesz hely mindkettőnknek – magyaráztam.

– Megoldjuk – felelte. Harry és a kétértelmű válaszai: meg lehet szokni egyáltalán? Kétlem.

– Állítólag az emlékszobában halt meg egy Suzanne nevezetű lány. Ők voltak az első tulajdonosai a háznak, az édesapja, egy Charles Greay nevű ember építtette 1950-ben. A lány holtestét azonban sosem találták meg, csak mindent a vére borított a szobában, és a halála estéjén az édesanyját is meggyilkolták. Elizabeth Greay kiment az erdőbe, de sosem tért vissza. Egy fánál fojtották meg, majd kikaparták a szemét. Szörnyű halála volt… szegény asszony – bánkódott Harry elvékonyuló hangon. – Sajnálom.

– Ne mesélj nekem ilyeneket, mert még a végén nem fogok tudni aludni – vicceltem el a dolgot, pedig engem is megérintett és szomorúsággal töltött el a történet. Ha a világ összes baját magamra venném, már rég nem lennék normális, így néha muszáj elengednem magam mellett a dolgokat.

– Majd gondoskodom róla, hogy remekül tudj aludni – kacsintott felém. Miért van az, hogy amikor rám pillant, forróságot érzek az ajkaimon? Talán az a csók, az a rég elcsattant, gyerekkori csók… Meglehet?

Kimentettem magam a társalgás alól, mert már nagyon vágytam egy forró zuhanyra, így alkalmam nyílt felszentelni ragyogó új lakásom makulátlan fürdőszobáját.

Felfrissülten, energikusan léptem ki a mosdó ajtaján, miközben a hajamat copfba fogtam, és azon méláztam, hogy mit készítsek vacsorára, végül arra jutottam, hogy kínait vagy pizzát fogunk rendelni, de erről még ki kell faggatnom Harryt. Éppen lefelé tartottam a lépcsőn, amikor egy szokatlan érzés kúszott fel a gerincemen. A csend. A mélységes némaság. Fura volt, hogy Harry nem szól hozzám, pedig már meghallhatta a közeledésem. Vajon hol van?

– Harry? – kiáltottam kérdőn. – Merre vagy? Te mit kívánsz? Én nem tudom, de most úgy megennék egy jó kis pizzát. Mi a véleményed? – Vártam egy picit, de csak nem érkezett válasz, ami kezdett idegességgel eltölteni. – Harry? Most szórakozni akarsz velem? Ez már túl sok nekem mára… – Besétáltam a nappaliba, de a vörös díványon sem ült, holott amikor felmentem tusolni, még ott pihent.

– Harry? – Átkutattam az alsó szintet, de sehol sem találtam, így visszaindultam az emeletre. A lábaim, mintha… mintha önkéntelenül a bal folyosó felé vittek volna. Észrevettem az emlékszobát, de ezúttal… a lakat összetörve hevert a padlón, és az ajtó tárva nyitva állt. Félénken lépkedtem a sötét szoba felé. A szívem kétszázat verve dobogott a mellkasomban, bár úgy éreztem, mintha minden másodperccel egyre feljebb kúszna a torkomba.

– Harry? Ott vagy? Ugye ez nem valami olcsó játék? – suttogtam. – Annyira nincs kedvem hozzá! Kérlek, gyere elő, megadom magam, te győztél, tiéd minden dicsőség, csak fejezzük be a bújócskázást… Kérlek. – Válasz viszont ezúttal sem érkezett. Jeges hidegség szaladt végig a karomon, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a szobához. Rémülten pislogtam, mert a lábam előtt egy képkeret feküdt, leborítva. Megmarkoltam a hátától, a kis akasztótól fogva, és felemeltem, majd a tenyeremre fektettem. Valamiért, bár nem tudom megmagyarázni, miért, féltem megfordítani.

Lázas rémület keringett az ereimben.

A vérnyomásom felment, a pulzusom felszökött.

Az adrenalin forrón örvénylett az ereimben.

Lélegezz, Tia! Nyugalom… és szépen, lassan, fordítsd meg a képet… Csak nyugalom… Minden rendben lesz! Már félig megfordítottam, bár még csak a keret felém eső szélét láttam, majd hirtelen átfordítottam a képet a másik tenyeremre.

A látvány lesokkolt. Sikítva a korlátnak vetettem a hátamat. Az ujjaim megfagytak a képkeret szélein, belebénultam a mozdulatba. A szemem az előttem lévő mozgó fényképre tapadt. Ugyanis, amit láttam, az nem más volt, mint egy kép Harryről. És Harry integetett nekem, vadul artikulált, aztán meghallottam a hangját:

– Tia… Segíts…

Várom a véleményeiteket! :) És köszönöm a visszajelzéseket! :) 

JS.

1. rész: Árny a sötétben

Remélem, hogy senki sem haragszik, hogy az egészet megspékeltem egy kis American Horror Story történettel. :) Csak ennyit akartam, jó olvasást! :)

 *

1958, Louisiana, Monroe

Suzanne megnézte magát a tükörben: halványkék, mélyen ülő szeme a távolba meredt, mintha a tükör túloldalán lévő világot szeretné feltérképezni. Remegő ujjaival megmarkolta a nyakában csüngő aranykeresztet, bőre a hideg felülethez ért. Megborzongott, miközben kócos haját, beesett, sovány arcát szemlélte. A szobát kosz borította, és a halvány gyertyafényben látni lehetett, ahogy porszemek táncolnak a levegőben. Aztán végigsimított a testén. A fehér, lenge hálóing izzadtságtól nedvesen tapadt a bordáihoz.

– Valamikor még szép voltam – suttogta elvékonyuló hangon a tükörképének. Az ajka remegett, a szeme megtelt könnyekkel. A drog kiszívta belőle az életerőt. Minden cseppig. – Valamikor még nőies voltam – morogta, a düh kezdte átvenni a félelem helyét a testében. – A férfiak oda voltak értem. Bárkit megkaphattam. Bármit, amit csak… – Egy sötét árny suhant el a hátában, elakadt a lélegzete, reszelősen sóhajtott, majd folytatta. – Amit csak akartam. Vagyont. Hírnevet. Pénzt… Sok pénzt. Aztán jött ő. Azt hittem, hogy értem él, közben csak belevitt minden rosszba. Hát látod, Suzi? Ez lett belőled. Egy mocskos drogos – fröcsögte, aztán arcul köpte a tükörképét, majd a kezébe vette az asztalon pihenő vörös rúzsát, és felfestette a falra a következő feliratot: RIBANC.

– Nem is tévedsz olyan nagyot, Suzanne – szólalt meg valaki a sötétségből. A hangja mély volt, megfontolt és félelemkeltő.

– Ki van ott? – kiáltotta hisztérikusan a nő. – Csak te játszol velem, ugye? Csak te! – ordította dühösen a tükörképének. – Tönkre akarsz tenni, te lotyó! – sikította. Felemelte az öklét, nekilódította a tükörnek. Az üveg ezer apró szilánkra robbant. Reszketve, ingerültségtől felajzva lépett hátra. Érezte, hogy az adrenalin forrón bizseregve elárasztja az ereit: tudta, hogy nem egyedül van. Megérezte.

– Nincs értelme harcolni – súgta a hang. – Már késő, neked már késő, Suzanne. Engedj magadhoz, hagyd, hogy megszűntessem a szenvedésed… Suzi, kérlek, ne sírj…

A nő az ajkába harapott, rettegés szorította össze a torkát.

– Ne akard, hogy jobban fájjon. Én véget vethetek mindennek.

Suzanne megfordult.

Levegőért kapott.

Már látta az alakot, ott magasodott a sötétségben, de a cipőjét megvilágította a reszkető, halványan pislákoló gyertyavilág.

– Engedj közelebb, Suzanne.

A nő akaratlanul is, de előrelépett. Mintha megszállta volna valami az elméjét. Ösztönösen lépkedett előre, miközben tudta, hogy nem helyes.

A férfi kilépett az árnyak öleléséből.

Az arcát fehér festék borította, a szeme démoni fekete volt, olyan, mintha örvénylene benne a sötétség.

Már nem is akart menekülni. Suzanne békességre vágyott.

– A tiéd vagyok, mesterem – felelte megváltozott hangon. – A tiéd vagyok – ismételte Suzanne.

A férfi öblösen felnevetett, dallamosan csengett a hangja.

– Hát persze – vigyorgott. – Az enyém vagy – kiabálta, és lecsapott. A kése végigszántotta Suzanne arcát, szétcincálta rúzsfoltos ajkait. A gyilkos kitartóan döfködte az arcát, az áldozat fogai kipattogtak a helyükről, mindenhonnan csak vér ömlött, aztán elvágta a torkát.

Suzanne élettelen teste egy rongybabához hasonlóan csapódott a padlónak.

Később, amikor már hűlt helye volt a holtestnek és minden ragyogóan tiszta volt, a férfi eltűnt az árnyékokban.

***

2015, Napjainkban

Tia Mitchell

Az első, ami feltűnt, az a forróság, ami szinte beitta magát a bőrömbe, miután megérkeztem Louisianaba. Június volt, elviselhetetlen hőség, és a monroe-i Forest parkban már-már fullasztó volt a páratartalom. Letelepedtem egy árnyékos padra, miközben előkotortam a táskám mélyén rejtőző cetlit, ami az ingatlanügynök számát, valamint a ház címét tartalmazta. Forgattam egy kicsit a sárga papírt, eljátszottam vele, kecsegtetett, hogy az új életem rejti. Minél előbb elrendezem a dolog, annál előbb beköltözhetek – nyugtattam magam. Talán már ma este az új házam, új hálószobájában alhatok. Három dolgot tudtam az ingatlanosomról: a neve Harry West, egy aukciós irodaház vezérigazgatója, valamint egy ingatlanügynökség főtanácsadója. Ez máris elég volt ahhoz, hogy levonjam a következtetést: elég vagyonos fickóról van szó. Talán még jóképű is. Ez utóbbi azonban nem nagyon izgatott, hiszen csak az tudott foglalkoztatni, hogy mielőbb beköltözzek. Elég volt a sok szenvedés, és végre úgy érzem, hogy távol vagyok az egykori otthonomtól. Annyira távol, hogy elkezdhetek új életet kiépíteni, kialakítani magamnak. A délelőtt unalmasan telt: a parki pihenésemet követően benéztem egy helyi pékségbe, teletömtem magam valami rózsaszín öntetes muffinnal, és most az egyszer nem izgatott, hogy hány kilót szedhetek fel. Jegeskávét ittam, aztán elhurcoltam a csomagjaimat és magamat egy hatalmas bevásárlóközpontba. Csak a szükséges dolgokat vásároltam meg, ami kitart egy-két napig, amíg lebonyolítom a berendezkedést. Összevetve elég eseménydús volt a délelőttöm. Kettő körül lehetett, amikor előkaptam a mobilomat és elhatároztam, hogy rácsörgök a pasasra, de csak a hangrögzítő válaszolt. Bánatosan megráztam a fejemet, majd nem egészen pár perc múlva érkezett egy SMS a fickótól, hogy ne aggódjak, fél órán belül találkozni tudunk a Forest parkban. Így hát taxit fogadtam és visszavitettem magam a kijelölt találkahelyünkre. Ugyanarra a padra ültem le, mint pár órával ezelőtt. A várakozás szinte elviselhetetlen volt, és magamban megállapítottam, hogy a pontosság nem az erőssége ennek a férfinak. A telefonom kitartó csörgése ébresztett az éber álmodozásból. Túlságosan elbambultam, a tekintetem leragadt a délutáni napfényben fürdő parkváros örökzöldjein.

– Jay? – A hangomba izgatottság vegyült, miközben fellobbanó boldogsággal ejtettem ki a barátnőm nevét. Halkan kuncogott, és hallottam, hogy a háttérben becsukódik egy ajtót. Talán keresett egy nyugodt környezetet, hogy beszélhessünk. Hetek óta nem hallottam a hangját. Hetek óta vártam a hívását.

– Nagyon megijesztettél, Jay – közöltem vele egy kissé emelt hangon, hiszen vártam, hogy megszólaljon, de csak egyenletes, néha kapkodó lélegzete szűrődött át a vonalon. – Azt hittem, hogy már sosem hívsz! Soha többé ne csinálj ilyet! – A vonal üresen csengett, viszont a háttérben valami halk, kaparászásnak tűnő hang volt hallható. Végigfutott a hideg a hátamon, a vállam szorosan a padnak préseltem. A gyávaság felkúszott a nyelőcsövemen, a rémület a torkomat csípte és a nyelőcsövemet szorongatta. – Rengeteg hangüzenetet hagytam – szólaltam fel bátorságot mímelve. – Tucatjával szöveges üzeneteket. Már-már attól rettegtem, hogy bajod esett – szűrtem a fogaim közt. A hangom elcsuklott, ahogy egy zokogáshullám söpört végig rajtam. A feltámadó szél csak még inkább összerezzentett. – Soha, soha többé ne csinálj ilyet! Soha, megértetted? A frászt hoztad rám – kiáltottam a telefonba. – Féltem, Jay.

– Őt már nem kaphatod vissza – suttogta egy hang a vonal túloldaláról. – Már nincs velünk. Nincs itt. Ó… Tia… Ő már jó helyen van. Jobb helyen, mint te. Sokkal jobb helyen – sziszegte egy ismeretlen hang a fülembe. Rémület markolt a tarkómba, a gyomrom összeszorult a rettegéstől, ami végigáramlott az egész testemen. Valósággal dermedten ültem, az ujjaim remegtek a mobil körül. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, de túlságosan kevés erőm volt ahhoz, hogy zokogásba fulladjak.

– Ő már jó helyen van, Tia. Hamarosan eljön a te időd is… Hamarosan. – A nyelvembe haraptam, hogy elfojtsam feltörő sikolyom. A suttogást elhalt, üres sípolás jelezte, hogy megszakadt a vonal. Úgy dobtam el a mobilt, mintha valami mérgező oldattal lenne bekenve. A tenyerem szinte viszketett, és nem érdekelt, hogy talán betört a képernyője. Megborzongtam a hangtól, az elmémben visszhangzott. Mi történt Jay-jel? Istenem…

– Üdv, Mrs. Mitchell – hangzott fel egy mély, már-már dörmögő, roppant akcentusos hang a jobb oldalamon. Hallottam a lépteket, de nem fordultam arra. – Harry West vagyok – mutatkozott be a fickó, és csak ekkor sikerült rávennem magam, hogy legyűrjem a torkomban növekvő stresszt és a fickó felé forduljak.

– Styles? – szaladt ki a torkomon.

– Mitchell? – hőkölt hátra. Egész férfias lett, be kell vallanom. – Tia Mitchell? Ezt nem hiszem el! – Talán csak a bennem lappangó félelemtől, vagy csak a felébredő kíváncsiságomtól lehetett, de mintha megszédültem volna, talán csak kótyagos lettem, de úgy tűnt, mintha Harry… mintha Harry alakja, vagyis nem is az alakja, hanem a testének a körvonala, mint egy átlátszó réteg, szóval, úgy tűnt, mintha vibrálna. Egy egészen röpke másodpercig. Aztán minden normális volt. Nyeltem, hogy leplezzem a határozottságom.

– Hány éve is? – töprengtem. – Több mint tíz, az biztos. Utoljára…

– A születésnapi bulimon, amikor…

– Igen, amikor megtörtént ez az – hadarta. Kissé zavarba jött, mert vörös pír futott végig sápadt arcán. Egész jóképű lett. Az akkori tizenöt éves fiúból egy érett, markáns állú, hívogató ajkú, férfias fickó lett, hosszú, hátrafésült hajjal, csillogó borostyánszín szemekkel. Nincs mit tagadni, megvolt a sajátos vonzereje, amely biztosan sok lányt vonzott. Be kell ismernem, hogy egy picikét engem is, bár ezt sosem vallanám be neki.

– Hogy kerülsz ide, Tia? Új élet? Miért?

– Történt ez-az – feleltem szűkszavúan.

– Hát velem is – jegyezte meg. – Velem is.

– Megbeszéljük az ingatlanos cuccot? – érdeklődtem közvetlenül. Próbáltam fesztelen lenni, de még mindig az elmúlt percek őrült dolgai kísértették az elmémet. Ez a város sok furcsaságot tartogat. Mire számíthatok még?

– Persze – felelte lelkesen. A hangja volt a legmegnyerőbb: olyan, amit órákig tudnék hallgatni, akár reggelente ébredéskor, akár esténként elalváskor. Tetszett a mélysége, ugyanakkor az érdessége, és a férfias hangszín. Elvarázsolt. Tia, az égre, ez már túl sok! – Ha gondolod, beülhetnénk egy kávézóba. Jól esne egy latte – javasolta. Válasz helyett csak bólintottam. Útban a kávézó felé nem sokat beszélgettünk, inkább csak élveztük a feltámadó szélt, ami némileg enyhítette a júniusi kánikulát. Élveztem, ahogy finoman végigsimított csupasz karomon, körülölelte a nyakamat. Harry mindvégig lassan ballagott mellettem, az aktatáskáját hol a kezében tartva, hol a karja alá szorítva. Néhányszor kisöpörte a haját a szeméből, rámutatott egy-két helyre, ajánlott pár jó üzletet, aztán csöndben sétáltunk a kávéház irányába. Inkább csak mosolygott, túlságosan őszintén, és ez valamiért tetszett, megragadta a figyelmem. Ezek az apró gesztusok a maguk majdhogynem észrevehetetlenségükkel csodálatosak. Megfigyelés. Minden ezen múlik. Néha a pici, alig észrevehető dolgokban rejlik a legtöbb varázslatosság. Örültem, hogy nem kell agyondumálnom magam, a csend, a szellő, és a madárcsicsergés dallama, ami természetes zeneként játszott körülöttünk, teljesen megnyugtatott, elcsendesítette zaklatott gondolataim. A kávéház egy gót stílusú, sötét, gyertyákkal megvilágított hely, ami felkeltette az érdeklődésemet. Harry mindkettőnknek lattet rendelt aprósüteménnyel.

– Szóval ez a Mary… – motyogtam. Nem akartam elhinni, hogy egykori nagynénije ezt művelte vele. – Csak egyszerűen visszapasszolt az apádhoz? – hajoltam hozzá közelebb, miközben még egy kortyot ittam a kávéból. – Ez nem volt túl szép dolog tőle.

– Csak a jövőjét próbálta megalapozni.

– Úgy, hogy a tiédet tönkreteszi – vágtam vissza. – Érett gondolkodás.

– Az apámnak remek beszélőkéje volt – magyarázta Harry. – Még Mary sem ismerte teljesen jól. Apu elhitette vele, hogy a tökéleteshez legközelebb álló életem lesz. Mindent, amit csak akarok, megad számomra. Mary bekajálta ezt a dumát. Ezennel a felelősség lehullott a válláról, hiszen olyan hamis hitbe ringathatta magát, hogy velem minden rendben lesz. Igazából jól voltam, csak el kellett viselnem a részeges apám dührohamait, végig kellett néznem, ahogy minden este részegen jön haza. Néha bántott is, de csak pár heg a maradandó nyoma. Aztán a drogokhoz fordult. Ez lett a veszte.

– Nagyon sajnálom, Harry – sűrítettem a hangomba minden csepp együtt érzést. Bántott, hogy ennyire zátonyra futott a családi élete, de ettől függetlenül ügyes ember lett belőle, aki zseniális hozzáértéssel egyengeti a saját karrierjét. – Köszönöm, hogy ennyire megnyíltál nekem. Tudom, hogy arra számítasz, hogy talán emiatt… emiatt én is beavatlak a saját gondjaimba, de egyelőre még nem tudok róluk beszélni. Túl friss, és nem akarom feltépni a sebeket. Még idő kell.

– Megértem, Tia. És nem is kötelezlek semmire. A saját döntésed, hogy mikor beszélsz róla nekem, már ha akarsz.

Bólintottam. Örültem, hogy ennyire megértő.

– Azonban el kell mondanom pár dolgot. Bizonyára már feltűnt neked is, hogy a mai ingatlanárfolyamokhoz képes az általad kiszemelt ház ára jóval alacsonyabban van, ennek természetesen megvan a maga oka.

Nem értettem, hogy mire céloz, ezért kérdő pillantással sandítottam rá.

– A lakásban… nos, elég problémás emberek laktak.

– Mit értesz azon, hogy „problémás”?

– Egy-két haláleset, őrül kismama, gyilkos férj, elátkozott szerelmespár, szóval csupa érdekes dolog.

– Ugye csak viccelsz? – kiabáltam. Talán túlságosan feltűnőre sikerült ez a heves megnyilvánulás.

– Bocs, nem. Komolyan beszélek. Abban a házban mindenféle őrült lakott már, akit csak hátán hordott a föld. Babonás vagy?

– Dehogy is – legyintettem büszkén. Nem fogok beijedni bár elmebeteg, gyogyós embertől.

– Akkor megállapodunk?

– Boldogan – suttogtam, de azért érezhető volt a keserű él a hangomban.

Miután aláírtam a szerződést, rendeztük a fennálló papírmunkát, és minden fontos dolgot megtárgyaltunk, a beszélgetés kezdett átterelődni egy sokkal személyesebb mederbe. Harry mindvégig figyelmes volt, gondoskodó, rendelt újabb és újabb fajta kávékülönlegességeket, amelyek mellé ínycsiklandó, visszautasíthatatlan aprósütemények jártak.

– Fel akarsz hizlalni, hogy aztán karácsonyra levághass? – viccelődtem, miközben egy fehér öntetes muffint tömtem a számba. Harry vigyorogva szemlélt.

– Nem vicces. Komoly problémáim lesznek. Már csak a szótól is kiráz a hideg… Túlsúlyos – hangsúlyoztam, mintha meg akarnám riogatni vele.

– Badarság – kacsintott. – Ilyen sosem állna a szándékomba, viszont szerintem eljött az ideje, hogy induljunk. Hamarosan átadom a lakáskulcsokat. Remélem, hogy ezúttal a megfelelő tulajdonos talált rá.

– Ez az egyetlen lehetőség – erősítettem meg.

Távozás előtt Harry átnyújtott még egy aktát, és hozzáfűzte, hogy a dosszié tartalmazza az összes bűnügyi esetet, ami a ház épülése óta történt a területén. Figyelmembe ajánlotta, hogy olvassam át. Kissé tartottam tőle, még úgy is, hogy alapjában véve bírom az ilyesmit. Taxit fogadtunk, és beszálláskor ismét láttam, hogy Harry körvonalai, a testét védő áttetsző búra, megremeg. Természetesen biztosra vettem, hogy csak az agyam játszadozik velem, de azért mégis rémítő volt az egész dolog. Fura. És nem tudtam hová tenni az egész jelenséget. Meglehet, hogy csupán az agyam űz velem valami őrült kis, dilis játékot? Az egészben a legijesztőbb az, hogy sejtésem sem volt, hová tartanak a dolgok. Vagy éppen a taxi.

Mert az egyszer biztos, hogy nem jó irányba… 

Nos, vélemények? Túlságosan ijesztő volt? Vajon hová fajulnak a dolgok? Hálás vagyok az előző részhez érkezett kommentekért, valamint az 5 feliratkozóért. <33333JS.

00. Prológus

*

Tíz évvel korábban

*

Düh. Kín. Szédülés. Reszkető légvétel, nehéz sóhaj. Szívem zaklatott dübörgése, ahogy keservesen vergődöm a testemet leszorító, fojtogató karok gyűrűjében. Lélegzet. Alig-alig jutok levegőhöz, a tüdőm sípolva tiltakozik a csípős februári hideg ellen, ami beszivárog a testembe: a kín miatt minden nehezen megy. Gyertyavilág által repedező sötétség. Mindenütt homály. A félelem, ami átitatja minden sejtemet, a kétségbeesettség, ami elszorítja a torkomat. A nyakamon érzem izzadt ujjai erős fogását. Elszorítja a légcsövem. Elfogy a levegő. Megszűnök létezni. Tényleg ez a sors vár rám? Valóban? Ezt érdemlem?

- Harry! – A hang távoli, tompa, eleinte nem eszmélek fel. – Harry! – A rémálom ködét átszakító vékony, már-már idegesítő hangocska arra késztet, hogy kinyissam a szememet. Fáradtan pislogok. Körbekémlelek a körülöttem kirajzolódó szobában. Kandalló, fotel, lángok. Belepislogok a fölém hajoló mélybarna szempárba. Mary. A nevelőanyám.

- Csak egy rossz álom – mentegetőzöm. Kinyújtózom, elzsibbadt, bizsergő végtagjaimat jólesik megmozgatni. Vadul pislogok.

- Ez nem mentség – dorgál. – Egy hét alatt az ötödik. Szinte minden nap.

- A terápia nem segít sokat – suttogom. – Talán visszamondom.

- Ne butáskodj – feleli, és felkucorodik a fotel karfájára. – A lelki gyógyuláshoz idő kell. Rengeteg idő.

- Igen, de nehezen megy, miközben nem tudom, hogy pontosan mi történt velem – motyogom. A hangom halk, érzem a benne rejlő fájdalmat. Mary összevonja a szemöldökét, én pedig a karomon lévő érdes felületű hegekre bámulok. Végigvezetem az ujjbegyem a bal karomon lévő sebhelyeken, majd ugyanezt a mozdulatot megteszem a jobb karomon is. Ezek emlékeztetnek arra, hogy valamikor szenvedtem. Ez az egyetlen bizonyíték. Minden más elveszett, minden emlék, minden érzés. Nincs más, csak a szemmel látható sebek tanúskodnak a gyötrelmeimről. Hat hónapja. Hat hónapja nem vagyok teljesen önmagam. Vannak emlékfoszlányok. A sötétség, az aluljáróban pislákoló neonfény vibrálása, egy fekete kesztyűs kéz. Szike. Vérfoltok, a fájdalom. Minden más kitörlődött. Az eszméletvesztést követően egy kórházban ébredtem a támadásom utáni reggelen. Csak ezek az emlékképek maradtak. Semmire sem emlékeztem. Mintha megsemmisítették volna az emlékeim egy részét. Bosszú. Ez a heves érzés szinte minden porcikám túlbuzgón elborítja. Bárki is volt, megfizet érte. Bárki is tette, nem fogja megúszni.

- Harry? – Mary hangjába kíváncsiság lopakodik. Aggódó tekintete ismét rám villan. – Néha azon kapom magam, hogy nem figyelsz rám.

- Tessék? Ne haragudj – suttogom. – Kissé szétszórt vagyok, a gondolataim százfelé járnak – mentegetőzöm. Lágy mosollyal bólint.

- Csak azt mondtam, hogy valamit meg kell beszélnünk. – A szemében bánatot és fájdalmat látok, elnémulok, várom a mondandóját. Igyekszem nyugalmat erőltetni magamra.

- Apádhoz kell költöznöd.

Csend. Nem felelek. Bámulunk egymásra, tágra nyílt, üres tekintettel. Mondani akarok valamit, de a szavak a torkomra forrnak. Néma vagyok. Át akarok vergődni a hirtelen meglepődés gátján, de a kijelentése letaglóz. Apámhoz, akit tizenegy éve nem láttam. Apámhoz, aki tönkretette anyámat.

Kell egy röpke perc, hogy feldolgozzam a hallottakat.

Bambán bámulok az előttem gubbasztó nőre, aki épp nemrég közölte velem, hogy itt nincs maradásom.

- De miért? – gondolkodom, és azon kapom magam, hogy kimondom.

- Visszaigazolást kaptam az egyik gyógyszerkutató kurzustól – feleli. A hangja kimért és érzelemmentes, így védi magát. – A diplomám alapján megfelelő vagyok, az utolsó helyt nyertem meg. Nem tudom visszamondani, Harry. Két éve erre várok.

Nem tudok megszólalni, pedig szeretném a tudtára adni, hogy egyetértek vele és hagyom, hogy meghozza ezt a döntést. Sőt, nem is az én feladatom ez a döntés. Az ő élete. Én csak egy potyautas vagyok a mindennapjaiban, és ezt mindennemű sajnáltatás nélkül gondolom.

- Mikor indulok?

Felemeli a kezét, végigsimít vele a térdemen. Mosolyogni próbál, de a halvány félmosoly keserű fintorba torzul. Fáj az elválás gondolata, de mindketten tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik. Vajon milyen lesz apu? Mire képes tizenegy év távollét? Töprengve oldalra billentem a fejemet, hagyom, hogy a tenyerét az arcomra simítsa, cirógató köröket rajzoljon az ujjbegyével a bőrömbe. Zihálva szedi a levegőt, nehéz sóhajok törnek fel a torkán.

- Nem hagyom, hogy Thomas rosszul viselje a gondodat – biztosít. Bólintok, habár belül kétségbe vonom ezt az állítását: több száz kilométeres távolságból mit tud tenni? Nem sokat.

- Apu tud a támadásról? – kérdezem. Pislogva várok a válaszára, miközben ismét körbenézek a nappaliban. A kandallóban lobogó tűz már elaludt, csak a parázs vörös fénye pislákol a sárga lámpavilágban derengő szobában. Odakint kitartóan áztatja a természetet az eső, hallom, ahogy a sok millió apró esőcsepp ritmusosan, dallamosan dobol az aszfalton. A komor idő szinte összhangban van búskomor, már-már reménytelennek tűnő hangulatommal. Nem akarom viszontlátni apámat. A válás óta minden megváltozott. Azóta hallani sem akarok róla. Az eset több száz másikhoz hasonló: apu nem bírt az ösztöneivel, így vallásos léte ellenére is bűnbe esett. Megcsalta anyut, letagadta, aztán egy hatalmas per kerekedett ki az egészből, két évig elhúzódó harc értem, míg én tizenkettőről tizennégyre cseperedtem, és szabad döntésjogom lett. Akkora anyut már annyira tönkretette a sok stressz és dührohamok, hogy önszántából bevonult egy gyógyintézetbe, ahol egy és fél évig kezelték volna, ha minden jól megy. Persze, nem így történt… Lassan már két éve ott van, az állapota változatlan. Természetesen én elutasítottam az apámat, így kijelölték gyámomnak a nagynénimet, Maryt. Vele mindig is jól megértettem magam, még annak ellenére is, hogy testvéri viszony köti apámhoz.

- Harry! - A hirtelen felharsanó, parancsoló, kissé indulatos hang visszaránt a valóságba. – Utálom, amikor kikapcsolod a külvilágot és elveszel a gondolataidban. Olykor olyan üres a tekinted. Szeretném, ha figyelnél rám – suttogja, és gyöngéden végigsimít a karomon. Összeszűkült szemmel pillantok rá.

- Rendben – felelem kimérten. A hangomból düh szivárog, érzem, hogy meghökkenti az indulatosságom. – Mikor indulok?

- Ma este. Még ma este.

Lehajtom a fejemet, és csukott szemmel várok, míg távozik a szobámból. Csak utána dőlök hátra, vetem el minden fiús tulajdonságom, és hagyom, hogy a rémület úrrá legyen rajtam. Visszamegyek az apámhoz.

Visszatérek a pokolba.

Mary egy hatalmas, kerekes bőröndöt húz az ajtóm elé, bekopog, vékony, fojtott hangon közli, hogy elkezdhetek pakolni, ő addig lent készülődik, majd kopogó léptekkel távozik. Csak akkor nyitom ki az ajtót, amikor megbizonyosodom róla, hogy már nincs ott. Kisurranok, berántom a szobámba a feleakkora bőröndöt, mint én, és visszacsukom az ajtót. Töprengve felfektetem az ágyra, kicipzárazom, nézem a két hatalmas, üres lyukat, ahová a ruháimat és egyéb személyes tárgyaimat pakolhatom. Végigsimítok bársonyos belsején, majd a gardróbhoz sétálok, előkapom a legszükségesebb ruháim. Pár póló, alsónadrág, pizsama, nadrágok, kardigánok, minden szükséges dolog, ami csak befér. Október közepe van, őszi szünet, és jóformán még arra sincs időm, hogy elbúcsúzhassak attól a pár barátomtól, akik a mindennapjaimat képezik. Olivertől. Robtól. Talán jobb így, nem? Észrevétlenül eltűnni. A búcsú rengeteg esetben kínos; meg akarom kímélni magam a lélekfájdalomtól, csak gyorsan, egyszerűen túl akarok lenni a költözésen. Nem egészen egy fél órába telik, míg mindent összeszedek, bepakolok a bőröndbe, majd leemelem az ágyról és az ajtóhoz vonszolom. Biztos vagyok benne, hogy legalább tíz kilót nyom, de egyelőre nem törődöm ezzel a mellékes problémával. Amikor kilépek a folyosóra, hallom, hogy a fürdőszobában csobog a víz, így lesétálok, hogy nassoljak valamit. Évek óta remek viszonyban vagyok Maryvel, de pár óra leforgása alatt sikerült kissé meggyűlölnöm: tisztában van, hogy az apám mennyire aljas ember, mégis szemrebbenés nélkül képes volt közölni velem, hogy kénytelen vagyok visszaköltözni hozzá. Lehetett volna más megoldás? Mindig van, csak akarni kell. Kieresztem a tüdőmbe rekedt levegőt, miközben az utolsó falat mogyoróvajas kenyeret is a számba tuszkolom, aztán iszom pár korty tejet. Hiányozni fog ez a kis, amerikai stílusú konyha, a maga narancssárga pultjaival, fekete hűtőjével, gesztenyebarna linóleumpadlójával. Hiányozni fog az ágyam feletti könyvespolc, amire Robbal egyszer festéklövő pisztollyal ráfröcsköltünk egy sárga foltot, és azóta is ott éktelenkedik a jobb sarkán barátságunk emlékezetes pecsétje.

Hiányozni fog a környék, a házak, az iskola, a suli hátában lévő kis ösvény, ami saját, háromszemélyes bunkerunkhoz vezet, amit még általánosban építettünk a srácokkal. Sok mindent magam mögött kell hagynom egy délután leforgása alatt, sok mindennek búcsút kell intenem. Vissza apámhoz. Vissza az őrültbe – visszhangzik bennem a gondolat.

18:02 perckor az ajtóban állok, esőkabátosan, mindennel felpakolva, a hátam a falnak támasztom, és a bal kezemmel biztos markolom a bőröndömet, ami eddigi életem kacatjait rejti. Az egész múltam benne hever, és bevallom, hogy félek a jövőtől. Vajon mi lesz ma, késő este? Holnap reggel? Két hét múlva ilyenkor? Mary mikor szólt az apámnak? Meglehet, hogy őt is olyannyira felkészületlenül érte ez a hirtelen bejelentés, akárcsak engem? Nem tudhatom. Mary hallgatag, a kis, alig kétszemélyes előszobában áll a fogas mellett, megvárja, míg felteszem a sapkámat, a fejemre húzom a csuklyámat, és biccentek, hogy indulhatunk. Leoltja a villanyokat. Sötét, szürke félhomályba borul a ház, időm sem marad visszanézni. Azokból az emlékekből kell táplálkoznom, amiket eddig elraktároztam az agyamban. Nem bámulok vissza, átbillentem a küszöbön a bőröndöm, majd magabiztos léptekkel haladok a rozsdabarna furgonja felé. A kocsihoz, ami visszavisz a rémületbe, a veszekedések helyszínére, oda, ahol minden az anyámra emlékeztet…

Az út viszonylag csendesen telik apám otthona felé. Az autó sötétített ablakain keresztül csak a zuhogó esőt és a néha tovatűnő fákat, mellettünk elsuhanó kocsik reflektorfényének éles villanásait látom. Egész úton csendben vagyunk, egyikünk sem szólalt meg. Fél kilenc körül lehet, amikor beérünk Portland délnyugati részére. Őrületes a forgalom, ébredezni kezd az éjszakai élet, az impozáns hotelek fényárban fürödnek, látni lehet az ablakokban egy-egy árnyalakot vagy szerelmespárt. Figyelem, ahogy elhajtunk híres butikok, ruhaüzletek, bevásárlóközpontok bejáratánál. Az ablaknak döntöm a fejemet, és hagyom, hogy a feltámadó fáradtság győzedelmeskedjen az elmémen.

- Mi van, kis butuska, ennyire beijedsz egy szánalmas kihívástól? Cam, látod? Harry túl gyáva az ilyesmihez. Én megmondtam. – Tia Mitchell gyerekszobájában ültünk a padlón, kilencen-tízen lehettünk, fele-fel arányban fiúk és lányok, amikor Grace Hamilton kitalálta, hogy üvegezzünk. Tia a tizenharmadik születésnapját ünnepelte. Pislogva bámultam az üveg fejére, amikor a sor rám került, és mivel már évek óta oda voltam ezért a szőke hajú lányért, a merészséget választottam. Hajtott a kíváncsiság, hogy kifürkésszem, mivel állhat elő… Tia csücsörített, és kimondta az egyetlen dolgot, amire évek óta vágytam:

- Csókolj meg – suttogta. – Ennyi. – És én csak ledermedve bámultam rá, képtelen bármiféle mozdulatra vagy beszédre. Aztán közelebb lépett. És lesmárolt.

- Harry! Harry! – Valaki a vállamat rázza, de egyelőre képtelen vagyok elengedni az édes emléket, ami egy álom formájába elevenedik meg előttem, olyannyira áthatóan, hogy szinte valósnak tetszik. – Harry, a csudába, megérkeztünk! – Összerándulok, hirtelen feleszmélek. A fejem beleverem az ülésbe, a kabátot védekezően összerántom magamon, amikor kirajzolódik a tekintetem előtt Mary homályos arca, összevont szemöldöke. – Megérkeztünk – suttogja fojtott hangon. A kocsi ajtaja nyitva van, fekete ballonkabátja lágyan lebeg a szélben, és a késő esti csípős hideg kellemetlenül marja a bőrömet. Ki akarok szállni, de egyelőre még bénultan ülök az ülésen.

- Gyerünk, szállj ki, nem lesz gond, az apád már vár rád! – Összekapkodom a cókmókjaim, a bőröndöm, a sálam, és látom, hogy Mary szemében könnyek csillognak. Átölelem, pár percig állunk a szemerkélő esőben, ami halkan kopog a járdaszegélyen.

- Kéthavonta hazajövök – hadarja. – Ha bármi van, felhívhatsz. Interneten tartjuk a kapcsolatot – feleli, majd mélyen a szemembe néz, és a két tenyerébe veszi az arcomat. – Mindenről számolj be. Kérlek.

- Ígérem – válaszolom elvékonyuló hangon. Ez passzol egy tizenöt éves fiúhoz? Instabil érzelmi világ és fájdalmas múlt? Vézna, sovány test, kócos, göndör fürtös barna haj, semmitmondó, borostyánszín szemek? Nem hinném. Egyelőre nem törődöm a kinézetemmel, vagy a bennem rejlő bátorsággal, fizikai erővel, hiszen vannak sokkal lényegesebb dolgok is. Az elkövetkezendő hónapokban tényleg erősnek kell lennem.

- Harry – csiripeli Mary. A hangja teljesen felélénkül, az arca sugárzik. Vajon ennyire örül, hogy lemondhat rólam? Mi az igazság? – Harry … Az apád már az ajtóban vár. 

U.i.: Igaz, hogy azt írtam mindenhová, hogy holnap 15 óra a prológus megjelenésének ideje, de a Perfect klip megjelenését szeretném már előzőleg megünnepelni és ebből az alkalomból megnyitni a blogom kapuit! Remélem, még úgy is elnyerte a tetszéseteket, hogy a prológusban nem találkozott Harry a lánnyal, nem volt elakadó lélegzet, esetleg véletlen elcsattanó csók, elpirulás, satöbbi, hanem egyszerűen egy rövid kis bevezető. Bízom benne, hogy nem lett annyira unalmas... Mindenkinek nagyon köszönöm, aki elolvasta, akár kommentelt, vagy bármi... Köszönet! 

JS.