2. rész: Képkeretek

1958, Louisiana, Monroe

Reszkető, piros-kék fények mindenhol. A szirénázás dobhártyaszaggatóan visszhangzott a környéken, és felverte a házak lakosait. Az alvó emberek rémülten, félelemtől dermedten kászálódtak ki az ágyaikból. Sokan összegyűltek az utcában és találgatni próbáltak, hogy mi történhetett. Mindenki a 189-es ház köré gyűlt. A rendőrök sárga szalaggal bekerítették a területet, csak hatósági személyek léphették át a kordonokat.

– Ó, Istenem – szédelgett egy idős, kócos hajú hölgy. Alacsony volt, meglehetősen tömzsi, és vadul szorongatta a nyakában csüngő aranykeresztet. – Suzanne! Valami baja esett neki? Hallják – ordította. – Választ követelek a kérdésemre!

– Egyelőre még semmi sem biztos – lépett egy rendőrbiztos az öregasszony mellé. – A holtestet még nem találtuk meg.

– Holtestet? – ismételte halálsápadtan az asszony.

– Mrs. Greay, minden rendben? – lépett közelebb egy nő az idős hölgyhöz. Talán barátok lehetnek.

– Nem, félek, Amy. Valami nem stimmel – sziszegte Mrs. Greay.

– Hölgyem, Suzanne hálószobáját vér borítja. Valaki összetörte a tükröt, de sehol sincs holtest. A kollégáim elküldték a vérmintát a laborba, perceken belül megérkezik az eredmény – közölte érzelemmentes hangon, majd a fiatalabb nőhöz fordult, akit Mrs. Greay Amy-nek hívott. – Maradjon mellette, és próbálja megnyugtatni!

– Rendben, uram – bólogatott beleegyezően a nő. – Így lesz!

– Ó, angyalom, mi ez a szörnyűség? Ezt már nem bírja az én szívem – dünnyögte a néni. Az arca olyan fehér volt, akár egy porceláncsésze.

– Kérem, nyugodjon meg! Ó, hiszen ön reszket… – hüledezett Amy. – Várjon egy kicsit, beszaladok és hozok egy kardigánt, nehogy megfázzon.

– Köszönöm, aranyom! Köszönöm.

– Maradjon itt – utasította Amy, de Mrs. Greay tudta, hogy neki ez már túl sok. Egyedüllétre vágyott, csendre, távol a zsibongó rendőrök és a szirénázó rendőrautók bűvköréből. Hátrapillantott. A fák, a közöttük szivárgó sötétség, a gyenge holdfény békességet ígért, így hát elindult a távolba, észrevétlenül, csaknem lopakodva. Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el, de már elég távol került a lármától, sőt, már nem is hallotta, csak a fák susogása és a szél zizegése volt az egyetlen hang, ami megtörte a mélységes csöndet. Lekuporodott egy kőre, amelyet moharéteg fedett, és összefűzte az ujjait.

– Édes Istenem, add, hogy Suzanne lányomnak semmi baja ne essen. Édes Istenem, légy velem, hallgasd meg a könyörgésem, védd meg a lányom, bárhol is van. Édes Istenem, jó Istenem, egész életemben téged szolgáltalak és dicsőítettelek, kérlek, könyörögve, kérlek…

– Lám-lám – szólalt fel egy mély hang a távolból. – Suzanne már jó helyen van, Elizabeth. Találkozni szeretne vele? – Mrs. Greay hallotta a férfihangot, de nem látta az illetőt. Hirtelen körbepillantott, de csak egy árny hullámzását figyelte meg. Félelem ízét érezte a nyelvén, keserű epe mardosta a torkát.

– Halló – kiáltotta a sötétbe, amit csak néhány helyen szabdalt a holdfény. – Halihó, van itt valaki?

Nem érkezett válasz, ezért feltápászkodott. Leporolta immár itt-ott koszos hálóingét, és elhatározta, hogy visszaindul. Amy már biztosan visszaért a kardigánnal, na meg már eléggé fázik.

– Ez a rémes idős kor – dünnyögte magában. – Néha már a tréfát űzi az emberrel.

– Ó, de még mennyire – válaszolta a hang. Mrs. Greay megtorpant. A szíve hevesen kezdett verni, úgy érezte, hogy bármelyik percben kirobbanhat a mellkasából. A gyomrát összeszorította a rettegés, a gyávaság fojtogatva kúszott fel a torkán.

– Édes Istenem, légy velem! – kiáltotta.

– Nem az Isten van most veled, te félkegyelmű – fröcsögte gúnyosan a hang. – Ő most nincs itt. Nem tud megvédeni, Elizabeth. Én vagyok itt. Hívhatsz a sátánnak, vagy az ördögnek, de jobban szeretem, ha… na, mindegy, nem szükséges tudnod a nevemet. Úgy túl egyszerű lenne.

– Ki vagy te? – zokogta az öregasszony ijedtében.

– Valaki, aki mindenkinél hatalmasabb.

Mrs. Greay megszaporázta a lépteit, gallyak reccsentek a lába alatt, miközben a szél egyre kísértetiesebben zúgott a fülében. Elviselhetetlen fejfájás nehezedett rá, mégis kitartóan szedte a lépteit, mígnem már zihálva futott, a kiálló ágak feltépték a hálóingjét, ami már cafatokban lógott rajta.

– Segítség… Kérem… Valaki – visította, de nem érkezett segítség. Egyedül volt. Magányosan. Az árnyalakkal a hátában. Percekig loholt előre, mire a szél süvítése elcsendesült, és már az alak lépteit sem hallotta. Egészen megkönnyebbült. A távolban észrevett egy hatalmas fenyőfát, aminek jó vastag volt a kérge, és a hátában egy hatalmas három-négy méteres kőhalom volt. Magában megjegyezte, hogy ott majd lehetősége lesz elrejtőzni, így a kiszemelt fa irányába lopakodott. Ügyelt, hogy a léptei végtelenül nesztelenek legyenek, majd amikor odaért, szorosan a kéreghez tapasztotta a hátát, és már-már lélegzet-visszafojtva pihent. Aztán meghallott egy roppanást, a következő pillanatban már a fa túloldaláról előnyúlt az árnyalak keze és szétroppantotta a gégéjét.

Velőtrázó sikoly tört fel az asszony torkából. A teste Suzanne-éhez hasonlóan, rongybabaként dőlt a fűbe.

A szeméből elszállt minden élet, csupán a holdfény csillant fel bennük.

***

2015, Napjainkban

Tia Mitchell

– Az Isten szerelmére, álljon már meg, mégis merre megy? – ordítottam, miközben a két ülés között próbáltam előnyúlni, de… a kezem nekiütközött… a levegőnek? Hátrahőköltem, a testem nekicsapódott az ülésnek, és rémült, kérdő tekintettel pillantottam Harryre. A körvonala ismét megremegett, mintha egy védőfal borítaná a testét. Kezdtem becsavarodni. Mégis mi történik körülöttem? Egyszerűen nem tudok összekapcsolni az eseményeket. A rejtélyes telefonhívás… Jézusom, egyáltalán mi van Jay-jel? Hol van? Aztán ott volt a különös dolog, amit Harryn tapasztaltam, az új ház rejtélye, na meg ez a taxisofőr. Merre visz?

 – Nem hallja? – kiabáltam. – Ki akarok szállni! Most azonnal álljon meg, különben önszántamból kitöröm az ablaküveget – fenyegetőztem.

– Csak tessék, asszonyom – felelte dohánytól rekedtes hangon. Ököllel a láthatatlan falnak vágtam. Ez hogyan lehetséges? Létezik egyáltalán ilyen? Mi… a jóságos ég… történik körülöttem? Harry miért nem mond semmit? Ő miért nincs kiakadva? Miért nem… miért nem szólal meg? Rémülten Harry felé fordultam. Mereven előre bámult, a szempillája se rezdült, a mellkasa is alig-alig emelkedett. Mi történik? Ez nem lehet…

– Harry – böktem meg a karját. – Harry! Itt vagy, hahó, Harry… – kántáltam a nevét kétségbeesetten. A teste nem reagált az érintésemre, a hangomra… egyszerűen semmire.

– Gyó… – sziszegte pár pillanat múlva, és a szemével a zsebe felé bökött. Kissé kidudorodott, ezért sejtettem, hogy van ott valami, amire szüksége van. Belenyúltam, habár a nadrágja elég szűk volt, de jelen pillanatban nem törődtem ezzel az apró problémával. Egy apró, fekete doboz került a kezembe, fehér kupakkal. Vélhetően gyógyszerek zörögtek benne. Kivettem egyet és az ajkai közé helyeztem, majd minden erejét összevetve, fájdalmasan nyelt. Néhány percig őrült várakozásban volt részem, mire sikerült felszólalnia.

– M-most már minden jobb – biztosított egy kissé kótyagosan, dadogósan.

– Mi történt? 

– Az orvos szerint… a poszttraumás stressz-szindróma velejárója ez a sokkos, bénult állapot, de én tudom, hogy többről van szó. Ez nem megszokott… nem természetes… Valami történik mostanában a testemmel, Tia. Valami furcsa.

– Fogalmam sincs – suttogtam. Nem akartam felzaklatni vele, hogy beavatom az észrevételembe: egyelőre megtartottam a saját titkomnak.

– Hová visz ez a fickó? Valami nem stimmel, Harry.

– A házhoz, Tia – válaszolta immár gyöngéd hangon.

– Nem, te nem vetted észre, mert kómás állapotban voltál – hadartam. – Nézd, nyúlj előre, ott van egy átlátszó fal, de nem lehet átnyúlni a sofőrhöz. Figyeld!

A kezemet lassan a kijelölt terültre vezettem, miközben ütemesen ökölbe szorítottam, aztán… belevágtam a levegőbe, és a hirtelen lökettől a felsőtestem átrepült a két ülés között a kormányig. Harry utánam kapott, majd visszarántott.

– Jól van, asszonyom? Megálljunk, hogy szívjon egy kis friss levegőt? Elég nagy a délutáni forgalom, kellett egy kis plusz kitérőt tennem, ha nem baj, persze ezt nem számítom fel önöknek – hangsúlyozta a sofőr.

– Ez nagyon mulatságos volt, Tia – kuncogott Harry, de bennem egyre növekedni kezdett a fojtott düh.

– Nem volt az, Harry. Az előbb még… Ez a fickó valami rosszban sántikál.

– Hölgyem, én csak a munkámat végzem – vágott vissza mímelt, kedves hangon. – Nem kell aggódnia. Más különben, már meg is érkeztünk – fékezett le.

– Majd én rendezem – suttogta Harry, és kinyitotta az ajtót. – Nyugodtan kiszállhatsz, addig körülnézhetsz a kertben.

– Kész is – dörmögte a hátamban Harry. A hangja némileg megnyugtatott, már nem voltam annyira frusztrált, ideges. – Hogy tetszik? Egész stílusos, nemde?

– Igen – feleltem. A ház két részből állt, három emeletből, és a lakrészek között folyosó vezetett át, valamint toronyszerű volt a teteje. A téglafalakat itt-ott hol zöld, hol megsárgult borostyáninda futotta be, a kertben térdig ért a lekaszálatlan fű, de ezen még lehet dolgozni, emiatt nem aggódtam.

– Régimódi, pár viktoriánus stílusú elemmel, valamint egyértelmű, hogy a korábbi lakóknak azért volt ízlése, csak hát nem voltak valami szerencsések – jegyezte meg Harry.

– Menjünk be, oké? – javasoltam, ő meg bólintott.

Hallgatva követtem.

A zord külsejű ház egy varázslatos, szépen kiépített belsőt rejtett. Tetszett a modern stílusú konyhasziget, a tágas nappali, a lamináltpadló, valamint a lambéria, az elektromos kandalló, előtte a hosszú, vörös dívánnyal, valamint a plafonról alácsüngő hatalmas csillár.

– Elégedett vagyok – szólaltam meg, miután mindent tüzetesen megbámultam. – Örülök, hogy belementem a vásárba.

– Hát még én – fűzte hozzá Harry. – Van egy szoba, ami elég problémás – tájékoztatott.

– Mit értesz ez alatt?

– Amolyan emlékhelyiség. Az előző lakók kacatjait, fényképeit, különféle személyes dolgait rejti.

Elgondolkodtam a szavain.

– Miért nem ürítettétek ki?

– Nem tudtuk – csóválta a fejét Harry.

– Várj – emeltem a magasba a kezemet. – Ezt mégis hogy érted? Menjünk be, jó?

Harry összevonta a szemöldökét. Egyenesen ránéztem, és feltűnt, hogy most először vizsgálom meg az arcát, mióta találkoztunk. Ugyanolyan makulátlan, mint gyerekkorában, de ha lehet, most még… megragadóbb, ha mondhatom ezt egy huszonéves férfira. A szeme volt mindközül a legbámulatosabb. Igazi kincs.

– Nem lehet kinyitni, az ajtóba vésve van egy kis szöveg, ami arra utal, amit elmondtam. Senki sem tudja, hogy mi van odabent.

– Érdekes – motyogtam. A hajamba túrtam, szőke fürtjeim selyem módjára olvadtak szét az ujjaim között, ahogy hátrasöpörtem őket.

– Gyerekkorodban is mindig ezt csináltad – jegyezte meg Harry. – A hajadba mélyesztetted az ujjaid, játszottál a tincseiddel, aztán hátradobtad őket, miközben olyan volt a tekinteted, mintha tiéd lenne a világ. Tetszett.

– Még most is?

– Nem tudom, Tia – válaszolta. Kissé elszomorodtam a szavain, de nem engedtem, hogy észrevegye a csalódottságom. Helyette mosolyt erőltettem az ajkaimra.

– Lehetne egy kérésem?

– Persze.

– Szóval… elég fura ez a sok rejtély a ház körül. Nem akarok elviselhetetlennek tűnni, de lehetne szó arról, hogy a ma estét kivételesen itt töltsd? Ahogy látom, jó nagy ház. Lesz hely mindkettőnknek – magyaráztam.

– Megoldjuk – felelte. Harry és a kétértelmű válaszai: meg lehet szokni egyáltalán? Kétlem.

– Állítólag az emlékszobában halt meg egy Suzanne nevezetű lány. Ők voltak az első tulajdonosai a háznak, az édesapja, egy Charles Greay nevű ember építtette 1950-ben. A lány holtestét azonban sosem találták meg, csak mindent a vére borított a szobában, és a halála estéjén az édesanyját is meggyilkolták. Elizabeth Greay kiment az erdőbe, de sosem tért vissza. Egy fánál fojtották meg, majd kikaparták a szemét. Szörnyű halála volt… szegény asszony – bánkódott Harry elvékonyuló hangon. – Sajnálom.

– Ne mesélj nekem ilyeneket, mert még a végén nem fogok tudni aludni – vicceltem el a dolgot, pedig engem is megérintett és szomorúsággal töltött el a történet. Ha a világ összes baját magamra venném, már rég nem lennék normális, így néha muszáj elengednem magam mellett a dolgokat.

– Majd gondoskodom róla, hogy remekül tudj aludni – kacsintott felém. Miért van az, hogy amikor rám pillant, forróságot érzek az ajkaimon? Talán az a csók, az a rég elcsattant, gyerekkori csók… Meglehet?

Kimentettem magam a társalgás alól, mert már nagyon vágytam egy forró zuhanyra, így alkalmam nyílt felszentelni ragyogó új lakásom makulátlan fürdőszobáját.

Felfrissülten, energikusan léptem ki a mosdó ajtaján, miközben a hajamat copfba fogtam, és azon méláztam, hogy mit készítsek vacsorára, végül arra jutottam, hogy kínait vagy pizzát fogunk rendelni, de erről még ki kell faggatnom Harryt. Éppen lefelé tartottam a lépcsőn, amikor egy szokatlan érzés kúszott fel a gerincemen. A csend. A mélységes némaság. Fura volt, hogy Harry nem szól hozzám, pedig már meghallhatta a közeledésem. Vajon hol van?

– Harry? – kiáltottam kérdőn. – Merre vagy? Te mit kívánsz? Én nem tudom, de most úgy megennék egy jó kis pizzát. Mi a véleményed? – Vártam egy picit, de csak nem érkezett válasz, ami kezdett idegességgel eltölteni. – Harry? Most szórakozni akarsz velem? Ez már túl sok nekem mára… – Besétáltam a nappaliba, de a vörös díványon sem ült, holott amikor felmentem tusolni, még ott pihent.

– Harry? – Átkutattam az alsó szintet, de sehol sem találtam, így visszaindultam az emeletre. A lábaim, mintha… mintha önkéntelenül a bal folyosó felé vittek volna. Észrevettem az emlékszobát, de ezúttal… a lakat összetörve hevert a padlón, és az ajtó tárva nyitva állt. Félénken lépkedtem a sötét szoba felé. A szívem kétszázat verve dobogott a mellkasomban, bár úgy éreztem, mintha minden másodperccel egyre feljebb kúszna a torkomba.

– Harry? Ott vagy? Ugye ez nem valami olcsó játék? – suttogtam. – Annyira nincs kedvem hozzá! Kérlek, gyere elő, megadom magam, te győztél, tiéd minden dicsőség, csak fejezzük be a bújócskázást… Kérlek. – Válasz viszont ezúttal sem érkezett. Jeges hidegség szaladt végig a karomon, ahogy egyre közelebb és közelebb értem a szobához. Rémülten pislogtam, mert a lábam előtt egy képkeret feküdt, leborítva. Megmarkoltam a hátától, a kis akasztótól fogva, és felemeltem, majd a tenyeremre fektettem. Valamiért, bár nem tudom megmagyarázni, miért, féltem megfordítani.

Lázas rémület keringett az ereimben.

A vérnyomásom felment, a pulzusom felszökött.

Az adrenalin forrón örvénylett az ereimben.

Lélegezz, Tia! Nyugalom… és szépen, lassan, fordítsd meg a képet… Csak nyugalom… Minden rendben lesz! Már félig megfordítottam, bár még csak a keret felém eső szélét láttam, majd hirtelen átfordítottam a képet a másik tenyeremre.

A látvány lesokkolt. Sikítva a korlátnak vetettem a hátamat. Az ujjaim megfagytak a képkeret szélein, belebénultam a mozdulatba. A szemem az előttem lévő mozgó fényképre tapadt. Ugyanis, amit láttam, az nem más volt, mint egy kép Harryről. És Harry integetett nekem, vadul artikulált, aztán meghallottam a hangját:

– Tia… Segíts…

Várom a véleményeiteket! :) És köszönöm a visszajelzéseket! :) 

JS.