00. Prológus

*

Tíz évvel korábban

*

Düh. Kín. Szédülés. Reszkető légvétel, nehéz sóhaj. Szívem zaklatott dübörgése, ahogy keservesen vergődöm a testemet leszorító, fojtogató karok gyűrűjében. Lélegzet. Alig-alig jutok levegőhöz, a tüdőm sípolva tiltakozik a csípős februári hideg ellen, ami beszivárog a testembe: a kín miatt minden nehezen megy. Gyertyavilág által repedező sötétség. Mindenütt homály. A félelem, ami átitatja minden sejtemet, a kétségbeesettség, ami elszorítja a torkomat. A nyakamon érzem izzadt ujjai erős fogását. Elszorítja a légcsövem. Elfogy a levegő. Megszűnök létezni. Tényleg ez a sors vár rám? Valóban? Ezt érdemlem?

- Harry! – A hang távoli, tompa, eleinte nem eszmélek fel. – Harry! – A rémálom ködét átszakító vékony, már-már idegesítő hangocska arra késztet, hogy kinyissam a szememet. Fáradtan pislogok. Körbekémlelek a körülöttem kirajzolódó szobában. Kandalló, fotel, lángok. Belepislogok a fölém hajoló mélybarna szempárba. Mary. A nevelőanyám.

- Csak egy rossz álom – mentegetőzöm. Kinyújtózom, elzsibbadt, bizsergő végtagjaimat jólesik megmozgatni. Vadul pislogok.

- Ez nem mentség – dorgál. – Egy hét alatt az ötödik. Szinte minden nap.

- A terápia nem segít sokat – suttogom. – Talán visszamondom.

- Ne butáskodj – feleli, és felkucorodik a fotel karfájára. – A lelki gyógyuláshoz idő kell. Rengeteg idő.

- Igen, de nehezen megy, miközben nem tudom, hogy pontosan mi történt velem – motyogom. A hangom halk, érzem a benne rejlő fájdalmat. Mary összevonja a szemöldökét, én pedig a karomon lévő érdes felületű hegekre bámulok. Végigvezetem az ujjbegyem a bal karomon lévő sebhelyeken, majd ugyanezt a mozdulatot megteszem a jobb karomon is. Ezek emlékeztetnek arra, hogy valamikor szenvedtem. Ez az egyetlen bizonyíték. Minden más elveszett, minden emlék, minden érzés. Nincs más, csak a szemmel látható sebek tanúskodnak a gyötrelmeimről. Hat hónapja. Hat hónapja nem vagyok teljesen önmagam. Vannak emlékfoszlányok. A sötétség, az aluljáróban pislákoló neonfény vibrálása, egy fekete kesztyűs kéz. Szike. Vérfoltok, a fájdalom. Minden más kitörlődött. Az eszméletvesztést követően egy kórházban ébredtem a támadásom utáni reggelen. Csak ezek az emlékképek maradtak. Semmire sem emlékeztem. Mintha megsemmisítették volna az emlékeim egy részét. Bosszú. Ez a heves érzés szinte minden porcikám túlbuzgón elborítja. Bárki is volt, megfizet érte. Bárki is tette, nem fogja megúszni.

- Harry? – Mary hangjába kíváncsiság lopakodik. Aggódó tekintete ismét rám villan. – Néha azon kapom magam, hogy nem figyelsz rám.

- Tessék? Ne haragudj – suttogom. – Kissé szétszórt vagyok, a gondolataim százfelé járnak – mentegetőzöm. Lágy mosollyal bólint.

- Csak azt mondtam, hogy valamit meg kell beszélnünk. – A szemében bánatot és fájdalmat látok, elnémulok, várom a mondandóját. Igyekszem nyugalmat erőltetni magamra.

- Apádhoz kell költöznöd.

Csend. Nem felelek. Bámulunk egymásra, tágra nyílt, üres tekintettel. Mondani akarok valamit, de a szavak a torkomra forrnak. Néma vagyok. Át akarok vergődni a hirtelen meglepődés gátján, de a kijelentése letaglóz. Apámhoz, akit tizenegy éve nem láttam. Apámhoz, aki tönkretette anyámat.

Kell egy röpke perc, hogy feldolgozzam a hallottakat.

Bambán bámulok az előttem gubbasztó nőre, aki épp nemrég közölte velem, hogy itt nincs maradásom.

- De miért? – gondolkodom, és azon kapom magam, hogy kimondom.

- Visszaigazolást kaptam az egyik gyógyszerkutató kurzustól – feleli. A hangja kimért és érzelemmentes, így védi magát. – A diplomám alapján megfelelő vagyok, az utolsó helyt nyertem meg. Nem tudom visszamondani, Harry. Két éve erre várok.

Nem tudok megszólalni, pedig szeretném a tudtára adni, hogy egyetértek vele és hagyom, hogy meghozza ezt a döntést. Sőt, nem is az én feladatom ez a döntés. Az ő élete. Én csak egy potyautas vagyok a mindennapjaiban, és ezt mindennemű sajnáltatás nélkül gondolom.

- Mikor indulok?

Felemeli a kezét, végigsimít vele a térdemen. Mosolyogni próbál, de a halvány félmosoly keserű fintorba torzul. Fáj az elválás gondolata, de mindketten tudtuk, hogy egyszer bekövetkezik. Vajon milyen lesz apu? Mire képes tizenegy év távollét? Töprengve oldalra billentem a fejemet, hagyom, hogy a tenyerét az arcomra simítsa, cirógató köröket rajzoljon az ujjbegyével a bőrömbe. Zihálva szedi a levegőt, nehéz sóhajok törnek fel a torkán.

- Nem hagyom, hogy Thomas rosszul viselje a gondodat – biztosít. Bólintok, habár belül kétségbe vonom ezt az állítását: több száz kilométeres távolságból mit tud tenni? Nem sokat.

- Apu tud a támadásról? – kérdezem. Pislogva várok a válaszára, miközben ismét körbenézek a nappaliban. A kandallóban lobogó tűz már elaludt, csak a parázs vörös fénye pislákol a sárga lámpavilágban derengő szobában. Odakint kitartóan áztatja a természetet az eső, hallom, ahogy a sok millió apró esőcsepp ritmusosan, dallamosan dobol az aszfalton. A komor idő szinte összhangban van búskomor, már-már reménytelennek tűnő hangulatommal. Nem akarom viszontlátni apámat. A válás óta minden megváltozott. Azóta hallani sem akarok róla. Az eset több száz másikhoz hasonló: apu nem bírt az ösztöneivel, így vallásos léte ellenére is bűnbe esett. Megcsalta anyut, letagadta, aztán egy hatalmas per kerekedett ki az egészből, két évig elhúzódó harc értem, míg én tizenkettőről tizennégyre cseperedtem, és szabad döntésjogom lett. Akkora anyut már annyira tönkretette a sok stressz és dührohamok, hogy önszántából bevonult egy gyógyintézetbe, ahol egy és fél évig kezelték volna, ha minden jól megy. Persze, nem így történt… Lassan már két éve ott van, az állapota változatlan. Természetesen én elutasítottam az apámat, így kijelölték gyámomnak a nagynénimet, Maryt. Vele mindig is jól megértettem magam, még annak ellenére is, hogy testvéri viszony köti apámhoz.

- Harry! - A hirtelen felharsanó, parancsoló, kissé indulatos hang visszaránt a valóságba. – Utálom, amikor kikapcsolod a külvilágot és elveszel a gondolataidban. Olykor olyan üres a tekinted. Szeretném, ha figyelnél rám – suttogja, és gyöngéden végigsimít a karomon. Összeszűkült szemmel pillantok rá.

- Rendben – felelem kimérten. A hangomból düh szivárog, érzem, hogy meghökkenti az indulatosságom. – Mikor indulok?

- Ma este. Még ma este.

Lehajtom a fejemet, és csukott szemmel várok, míg távozik a szobámból. Csak utána dőlök hátra, vetem el minden fiús tulajdonságom, és hagyom, hogy a rémület úrrá legyen rajtam. Visszamegyek az apámhoz.

Visszatérek a pokolba.

Mary egy hatalmas, kerekes bőröndöt húz az ajtóm elé, bekopog, vékony, fojtott hangon közli, hogy elkezdhetek pakolni, ő addig lent készülődik, majd kopogó léptekkel távozik. Csak akkor nyitom ki az ajtót, amikor megbizonyosodom róla, hogy már nincs ott. Kisurranok, berántom a szobámba a feleakkora bőröndöt, mint én, és visszacsukom az ajtót. Töprengve felfektetem az ágyra, kicipzárazom, nézem a két hatalmas, üres lyukat, ahová a ruháimat és egyéb személyes tárgyaimat pakolhatom. Végigsimítok bársonyos belsején, majd a gardróbhoz sétálok, előkapom a legszükségesebb ruháim. Pár póló, alsónadrág, pizsama, nadrágok, kardigánok, minden szükséges dolog, ami csak befér. Október közepe van, őszi szünet, és jóformán még arra sincs időm, hogy elbúcsúzhassak attól a pár barátomtól, akik a mindennapjaimat képezik. Olivertől. Robtól. Talán jobb így, nem? Észrevétlenül eltűnni. A búcsú rengeteg esetben kínos; meg akarom kímélni magam a lélekfájdalomtól, csak gyorsan, egyszerűen túl akarok lenni a költözésen. Nem egészen egy fél órába telik, míg mindent összeszedek, bepakolok a bőröndbe, majd leemelem az ágyról és az ajtóhoz vonszolom. Biztos vagyok benne, hogy legalább tíz kilót nyom, de egyelőre nem törődöm ezzel a mellékes problémával. Amikor kilépek a folyosóra, hallom, hogy a fürdőszobában csobog a víz, így lesétálok, hogy nassoljak valamit. Évek óta remek viszonyban vagyok Maryvel, de pár óra leforgása alatt sikerült kissé meggyűlölnöm: tisztában van, hogy az apám mennyire aljas ember, mégis szemrebbenés nélkül képes volt közölni velem, hogy kénytelen vagyok visszaköltözni hozzá. Lehetett volna más megoldás? Mindig van, csak akarni kell. Kieresztem a tüdőmbe rekedt levegőt, miközben az utolsó falat mogyoróvajas kenyeret is a számba tuszkolom, aztán iszom pár korty tejet. Hiányozni fog ez a kis, amerikai stílusú konyha, a maga narancssárga pultjaival, fekete hűtőjével, gesztenyebarna linóleumpadlójával. Hiányozni fog az ágyam feletti könyvespolc, amire Robbal egyszer festéklövő pisztollyal ráfröcsköltünk egy sárga foltot, és azóta is ott éktelenkedik a jobb sarkán barátságunk emlékezetes pecsétje.

Hiányozni fog a környék, a házak, az iskola, a suli hátában lévő kis ösvény, ami saját, háromszemélyes bunkerunkhoz vezet, amit még általánosban építettünk a srácokkal. Sok mindent magam mögött kell hagynom egy délután leforgása alatt, sok mindennek búcsút kell intenem. Vissza apámhoz. Vissza az őrültbe – visszhangzik bennem a gondolat.

18:02 perckor az ajtóban állok, esőkabátosan, mindennel felpakolva, a hátam a falnak támasztom, és a bal kezemmel biztos markolom a bőröndömet, ami eddigi életem kacatjait rejti. Az egész múltam benne hever, és bevallom, hogy félek a jövőtől. Vajon mi lesz ma, késő este? Holnap reggel? Két hét múlva ilyenkor? Mary mikor szólt az apámnak? Meglehet, hogy őt is olyannyira felkészületlenül érte ez a hirtelen bejelentés, akárcsak engem? Nem tudhatom. Mary hallgatag, a kis, alig kétszemélyes előszobában áll a fogas mellett, megvárja, míg felteszem a sapkámat, a fejemre húzom a csuklyámat, és biccentek, hogy indulhatunk. Leoltja a villanyokat. Sötét, szürke félhomályba borul a ház, időm sem marad visszanézni. Azokból az emlékekből kell táplálkoznom, amiket eddig elraktároztam az agyamban. Nem bámulok vissza, átbillentem a küszöbön a bőröndöm, majd magabiztos léptekkel haladok a rozsdabarna furgonja felé. A kocsihoz, ami visszavisz a rémületbe, a veszekedések helyszínére, oda, ahol minden az anyámra emlékeztet…

Az út viszonylag csendesen telik apám otthona felé. Az autó sötétített ablakain keresztül csak a zuhogó esőt és a néha tovatűnő fákat, mellettünk elsuhanó kocsik reflektorfényének éles villanásait látom. Egész úton csendben vagyunk, egyikünk sem szólalt meg. Fél kilenc körül lehet, amikor beérünk Portland délnyugati részére. Őrületes a forgalom, ébredezni kezd az éjszakai élet, az impozáns hotelek fényárban fürödnek, látni lehet az ablakokban egy-egy árnyalakot vagy szerelmespárt. Figyelem, ahogy elhajtunk híres butikok, ruhaüzletek, bevásárlóközpontok bejáratánál. Az ablaknak döntöm a fejemet, és hagyom, hogy a feltámadó fáradtság győzedelmeskedjen az elmémen.

- Mi van, kis butuska, ennyire beijedsz egy szánalmas kihívástól? Cam, látod? Harry túl gyáva az ilyesmihez. Én megmondtam. – Tia Mitchell gyerekszobájában ültünk a padlón, kilencen-tízen lehettünk, fele-fel arányban fiúk és lányok, amikor Grace Hamilton kitalálta, hogy üvegezzünk. Tia a tizenharmadik születésnapját ünnepelte. Pislogva bámultam az üveg fejére, amikor a sor rám került, és mivel már évek óta oda voltam ezért a szőke hajú lányért, a merészséget választottam. Hajtott a kíváncsiság, hogy kifürkésszem, mivel állhat elő… Tia csücsörített, és kimondta az egyetlen dolgot, amire évek óta vágytam:

- Csókolj meg – suttogta. – Ennyi. – És én csak ledermedve bámultam rá, képtelen bármiféle mozdulatra vagy beszédre. Aztán közelebb lépett. És lesmárolt.

- Harry! Harry! – Valaki a vállamat rázza, de egyelőre képtelen vagyok elengedni az édes emléket, ami egy álom formájába elevenedik meg előttem, olyannyira áthatóan, hogy szinte valósnak tetszik. – Harry, a csudába, megérkeztünk! – Összerándulok, hirtelen feleszmélek. A fejem beleverem az ülésbe, a kabátot védekezően összerántom magamon, amikor kirajzolódik a tekintetem előtt Mary homályos arca, összevont szemöldöke. – Megérkeztünk – suttogja fojtott hangon. A kocsi ajtaja nyitva van, fekete ballonkabátja lágyan lebeg a szélben, és a késő esti csípős hideg kellemetlenül marja a bőrömet. Ki akarok szállni, de egyelőre még bénultan ülök az ülésen.

- Gyerünk, szállj ki, nem lesz gond, az apád már vár rád! – Összekapkodom a cókmókjaim, a bőröndöm, a sálam, és látom, hogy Mary szemében könnyek csillognak. Átölelem, pár percig állunk a szemerkélő esőben, ami halkan kopog a járdaszegélyen.

- Kéthavonta hazajövök – hadarja. – Ha bármi van, felhívhatsz. Interneten tartjuk a kapcsolatot – feleli, majd mélyen a szemembe néz, és a két tenyerébe veszi az arcomat. – Mindenről számolj be. Kérlek.

- Ígérem – válaszolom elvékonyuló hangon. Ez passzol egy tizenöt éves fiúhoz? Instabil érzelmi világ és fájdalmas múlt? Vézna, sovány test, kócos, göndör fürtös barna haj, semmitmondó, borostyánszín szemek? Nem hinném. Egyelőre nem törődöm a kinézetemmel, vagy a bennem rejlő bátorsággal, fizikai erővel, hiszen vannak sokkal lényegesebb dolgok is. Az elkövetkezendő hónapokban tényleg erősnek kell lennem.

- Harry – csiripeli Mary. A hangja teljesen felélénkül, az arca sugárzik. Vajon ennyire örül, hogy lemondhat rólam? Mi az igazság? – Harry … Az apád már az ajtóban vár. 

U.i.: Igaz, hogy azt írtam mindenhová, hogy holnap 15 óra a prológus megjelenésének ideje, de a Perfect klip megjelenését szeretném már előzőleg megünnepelni és ebből az alkalomból megnyitni a blogom kapuit! Remélem, még úgy is elnyerte a tetszéseteket, hogy a prológusban nem találkozott Harry a lánnyal, nem volt elakadó lélegzet, esetleg véletlen elcsattanó csók, elpirulás, satöbbi, hanem egyszerűen egy rövid kis bevezető. Bízom benne, hogy nem lett annyira unalmas... Mindenkinek nagyon köszönöm, aki elolvasta, akár kommentelt, vagy bármi... Köszönet! 

JS.