1. rész: Árny a sötétben

Remélem, hogy senki sem haragszik, hogy az egészet megspékeltem egy kis American Horror Story történettel. :) Csak ennyit akartam, jó olvasást! :)

 *

1958, Louisiana, Monroe

Suzanne megnézte magát a tükörben: halványkék, mélyen ülő szeme a távolba meredt, mintha a tükör túloldalán lévő világot szeretné feltérképezni. Remegő ujjaival megmarkolta a nyakában csüngő aranykeresztet, bőre a hideg felülethez ért. Megborzongott, miközben kócos haját, beesett, sovány arcát szemlélte. A szobát kosz borította, és a halvány gyertyafényben látni lehetett, ahogy porszemek táncolnak a levegőben. Aztán végigsimított a testén. A fehér, lenge hálóing izzadtságtól nedvesen tapadt a bordáihoz.

– Valamikor még szép voltam – suttogta elvékonyuló hangon a tükörképének. Az ajka remegett, a szeme megtelt könnyekkel. A drog kiszívta belőle az életerőt. Minden cseppig. – Valamikor még nőies voltam – morogta, a düh kezdte átvenni a félelem helyét a testében. – A férfiak oda voltak értem. Bárkit megkaphattam. Bármit, amit csak… – Egy sötét árny suhant el a hátában, elakadt a lélegzete, reszelősen sóhajtott, majd folytatta. – Amit csak akartam. Vagyont. Hírnevet. Pénzt… Sok pénzt. Aztán jött ő. Azt hittem, hogy értem él, közben csak belevitt minden rosszba. Hát látod, Suzi? Ez lett belőled. Egy mocskos drogos – fröcsögte, aztán arcul köpte a tükörképét, majd a kezébe vette az asztalon pihenő vörös rúzsát, és felfestette a falra a következő feliratot: RIBANC.

– Nem is tévedsz olyan nagyot, Suzanne – szólalt meg valaki a sötétségből. A hangja mély volt, megfontolt és félelemkeltő.

– Ki van ott? – kiáltotta hisztérikusan a nő. – Csak te játszol velem, ugye? Csak te! – ordította dühösen a tükörképének. – Tönkre akarsz tenni, te lotyó! – sikította. Felemelte az öklét, nekilódította a tükörnek. Az üveg ezer apró szilánkra robbant. Reszketve, ingerültségtől felajzva lépett hátra. Érezte, hogy az adrenalin forrón bizseregve elárasztja az ereit: tudta, hogy nem egyedül van. Megérezte.

– Nincs értelme harcolni – súgta a hang. – Már késő, neked már késő, Suzanne. Engedj magadhoz, hagyd, hogy megszűntessem a szenvedésed… Suzi, kérlek, ne sírj…

A nő az ajkába harapott, rettegés szorította össze a torkát.

– Ne akard, hogy jobban fájjon. Én véget vethetek mindennek.

Suzanne megfordult.

Levegőért kapott.

Már látta az alakot, ott magasodott a sötétségben, de a cipőjét megvilágította a reszkető, halványan pislákoló gyertyavilág.

– Engedj közelebb, Suzanne.

A nő akaratlanul is, de előrelépett. Mintha megszállta volna valami az elméjét. Ösztönösen lépkedett előre, miközben tudta, hogy nem helyes.

A férfi kilépett az árnyak öleléséből.

Az arcát fehér festék borította, a szeme démoni fekete volt, olyan, mintha örvénylene benne a sötétség.

Már nem is akart menekülni. Suzanne békességre vágyott.

– A tiéd vagyok, mesterem – felelte megváltozott hangon. – A tiéd vagyok – ismételte Suzanne.

A férfi öblösen felnevetett, dallamosan csengett a hangja.

– Hát persze – vigyorgott. – Az enyém vagy – kiabálta, és lecsapott. A kése végigszántotta Suzanne arcát, szétcincálta rúzsfoltos ajkait. A gyilkos kitartóan döfködte az arcát, az áldozat fogai kipattogtak a helyükről, mindenhonnan csak vér ömlött, aztán elvágta a torkát.

Suzanne élettelen teste egy rongybabához hasonlóan csapódott a padlónak.

Később, amikor már hűlt helye volt a holtestnek és minden ragyogóan tiszta volt, a férfi eltűnt az árnyékokban.

***

2015, Napjainkban

Tia Mitchell

Az első, ami feltűnt, az a forróság, ami szinte beitta magát a bőrömbe, miután megérkeztem Louisianaba. Június volt, elviselhetetlen hőség, és a monroe-i Forest parkban már-már fullasztó volt a páratartalom. Letelepedtem egy árnyékos padra, miközben előkotortam a táskám mélyén rejtőző cetlit, ami az ingatlanügynök számát, valamint a ház címét tartalmazta. Forgattam egy kicsit a sárga papírt, eljátszottam vele, kecsegtetett, hogy az új életem rejti. Minél előbb elrendezem a dolog, annál előbb beköltözhetek – nyugtattam magam. Talán már ma este az új házam, új hálószobájában alhatok. Három dolgot tudtam az ingatlanosomról: a neve Harry West, egy aukciós irodaház vezérigazgatója, valamint egy ingatlanügynökség főtanácsadója. Ez máris elég volt ahhoz, hogy levonjam a következtetést: elég vagyonos fickóról van szó. Talán még jóképű is. Ez utóbbi azonban nem nagyon izgatott, hiszen csak az tudott foglalkoztatni, hogy mielőbb beköltözzek. Elég volt a sok szenvedés, és végre úgy érzem, hogy távol vagyok az egykori otthonomtól. Annyira távol, hogy elkezdhetek új életet kiépíteni, kialakítani magamnak. A délelőtt unalmasan telt: a parki pihenésemet követően benéztem egy helyi pékségbe, teletömtem magam valami rózsaszín öntetes muffinnal, és most az egyszer nem izgatott, hogy hány kilót szedhetek fel. Jegeskávét ittam, aztán elhurcoltam a csomagjaimat és magamat egy hatalmas bevásárlóközpontba. Csak a szükséges dolgokat vásároltam meg, ami kitart egy-két napig, amíg lebonyolítom a berendezkedést. Összevetve elég eseménydús volt a délelőttöm. Kettő körül lehetett, amikor előkaptam a mobilomat és elhatároztam, hogy rácsörgök a pasasra, de csak a hangrögzítő válaszolt. Bánatosan megráztam a fejemet, majd nem egészen pár perc múlva érkezett egy SMS a fickótól, hogy ne aggódjak, fél órán belül találkozni tudunk a Forest parkban. Így hát taxit fogadtam és visszavitettem magam a kijelölt találkahelyünkre. Ugyanarra a padra ültem le, mint pár órával ezelőtt. A várakozás szinte elviselhetetlen volt, és magamban megállapítottam, hogy a pontosság nem az erőssége ennek a férfinak. A telefonom kitartó csörgése ébresztett az éber álmodozásból. Túlságosan elbambultam, a tekintetem leragadt a délutáni napfényben fürdő parkváros örökzöldjein.

– Jay? – A hangomba izgatottság vegyült, miközben fellobbanó boldogsággal ejtettem ki a barátnőm nevét. Halkan kuncogott, és hallottam, hogy a háttérben becsukódik egy ajtót. Talán keresett egy nyugodt környezetet, hogy beszélhessünk. Hetek óta nem hallottam a hangját. Hetek óta vártam a hívását.

– Nagyon megijesztettél, Jay – közöltem vele egy kissé emelt hangon, hiszen vártam, hogy megszólaljon, de csak egyenletes, néha kapkodó lélegzete szűrődött át a vonalon. – Azt hittem, hogy már sosem hívsz! Soha többé ne csinálj ilyet! – A vonal üresen csengett, viszont a háttérben valami halk, kaparászásnak tűnő hang volt hallható. Végigfutott a hideg a hátamon, a vállam szorosan a padnak préseltem. A gyávaság felkúszott a nyelőcsövemen, a rémület a torkomat csípte és a nyelőcsövemet szorongatta. – Rengeteg hangüzenetet hagytam – szólaltam fel bátorságot mímelve. – Tucatjával szöveges üzeneteket. Már-már attól rettegtem, hogy bajod esett – szűrtem a fogaim közt. A hangom elcsuklott, ahogy egy zokogáshullám söpört végig rajtam. A feltámadó szél csak még inkább összerezzentett. – Soha, soha többé ne csinálj ilyet! Soha, megértetted? A frászt hoztad rám – kiáltottam a telefonba. – Féltem, Jay.

– Őt már nem kaphatod vissza – suttogta egy hang a vonal túloldaláról. – Már nincs velünk. Nincs itt. Ó… Tia… Ő már jó helyen van. Jobb helyen, mint te. Sokkal jobb helyen – sziszegte egy ismeretlen hang a fülembe. Rémület markolt a tarkómba, a gyomrom összeszorult a rettegéstől, ami végigáramlott az egész testemen. Valósággal dermedten ültem, az ujjaim remegtek a mobil körül. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, de túlságosan kevés erőm volt ahhoz, hogy zokogásba fulladjak.

– Ő már jó helyen van, Tia. Hamarosan eljön a te időd is… Hamarosan. – A nyelvembe haraptam, hogy elfojtsam feltörő sikolyom. A suttogást elhalt, üres sípolás jelezte, hogy megszakadt a vonal. Úgy dobtam el a mobilt, mintha valami mérgező oldattal lenne bekenve. A tenyerem szinte viszketett, és nem érdekelt, hogy talán betört a képernyője. Megborzongtam a hangtól, az elmémben visszhangzott. Mi történt Jay-jel? Istenem…

– Üdv, Mrs. Mitchell – hangzott fel egy mély, már-már dörmögő, roppant akcentusos hang a jobb oldalamon. Hallottam a lépteket, de nem fordultam arra. – Harry West vagyok – mutatkozott be a fickó, és csak ekkor sikerült rávennem magam, hogy legyűrjem a torkomban növekvő stresszt és a fickó felé forduljak.

– Styles? – szaladt ki a torkomon.

– Mitchell? – hőkölt hátra. Egész férfias lett, be kell vallanom. – Tia Mitchell? Ezt nem hiszem el! – Talán csak a bennem lappangó félelemtől, vagy csak a felébredő kíváncsiságomtól lehetett, de mintha megszédültem volna, talán csak kótyagos lettem, de úgy tűnt, mintha Harry… mintha Harry alakja, vagyis nem is az alakja, hanem a testének a körvonala, mint egy átlátszó réteg, szóval, úgy tűnt, mintha vibrálna. Egy egészen röpke másodpercig. Aztán minden normális volt. Nyeltem, hogy leplezzem a határozottságom.

– Hány éve is? – töprengtem. – Több mint tíz, az biztos. Utoljára…

– A születésnapi bulimon, amikor…

– Igen, amikor megtörtént ez az – hadarta. Kissé zavarba jött, mert vörös pír futott végig sápadt arcán. Egész jóképű lett. Az akkori tizenöt éves fiúból egy érett, markáns állú, hívogató ajkú, férfias fickó lett, hosszú, hátrafésült hajjal, csillogó borostyánszín szemekkel. Nincs mit tagadni, megvolt a sajátos vonzereje, amely biztosan sok lányt vonzott. Be kell ismernem, hogy egy picikét engem is, bár ezt sosem vallanám be neki.

– Hogy kerülsz ide, Tia? Új élet? Miért?

– Történt ez-az – feleltem szűkszavúan.

– Hát velem is – jegyezte meg. – Velem is.

– Megbeszéljük az ingatlanos cuccot? – érdeklődtem közvetlenül. Próbáltam fesztelen lenni, de még mindig az elmúlt percek őrült dolgai kísértették az elmémet. Ez a város sok furcsaságot tartogat. Mire számíthatok még?

– Persze – felelte lelkesen. A hangja volt a legmegnyerőbb: olyan, amit órákig tudnék hallgatni, akár reggelente ébredéskor, akár esténként elalváskor. Tetszett a mélysége, ugyanakkor az érdessége, és a férfias hangszín. Elvarázsolt. Tia, az égre, ez már túl sok! – Ha gondolod, beülhetnénk egy kávézóba. Jól esne egy latte – javasolta. Válasz helyett csak bólintottam. Útban a kávézó felé nem sokat beszélgettünk, inkább csak élveztük a feltámadó szélt, ami némileg enyhítette a júniusi kánikulát. Élveztem, ahogy finoman végigsimított csupasz karomon, körülölelte a nyakamat. Harry mindvégig lassan ballagott mellettem, az aktatáskáját hol a kezében tartva, hol a karja alá szorítva. Néhányszor kisöpörte a haját a szeméből, rámutatott egy-két helyre, ajánlott pár jó üzletet, aztán csöndben sétáltunk a kávéház irányába. Inkább csak mosolygott, túlságosan őszintén, és ez valamiért tetszett, megragadta a figyelmem. Ezek az apró gesztusok a maguk majdhogynem észrevehetetlenségükkel csodálatosak. Megfigyelés. Minden ezen múlik. Néha a pici, alig észrevehető dolgokban rejlik a legtöbb varázslatosság. Örültem, hogy nem kell agyondumálnom magam, a csend, a szellő, és a madárcsicsergés dallama, ami természetes zeneként játszott körülöttünk, teljesen megnyugtatott, elcsendesítette zaklatott gondolataim. A kávéház egy gót stílusú, sötét, gyertyákkal megvilágított hely, ami felkeltette az érdeklődésemet. Harry mindkettőnknek lattet rendelt aprósüteménnyel.

– Szóval ez a Mary… – motyogtam. Nem akartam elhinni, hogy egykori nagynénije ezt művelte vele. – Csak egyszerűen visszapasszolt az apádhoz? – hajoltam hozzá közelebb, miközben még egy kortyot ittam a kávéból. – Ez nem volt túl szép dolog tőle.

– Csak a jövőjét próbálta megalapozni.

– Úgy, hogy a tiédet tönkreteszi – vágtam vissza. – Érett gondolkodás.

– Az apámnak remek beszélőkéje volt – magyarázta Harry. – Még Mary sem ismerte teljesen jól. Apu elhitette vele, hogy a tökéleteshez legközelebb álló életem lesz. Mindent, amit csak akarok, megad számomra. Mary bekajálta ezt a dumát. Ezennel a felelősség lehullott a válláról, hiszen olyan hamis hitbe ringathatta magát, hogy velem minden rendben lesz. Igazából jól voltam, csak el kellett viselnem a részeges apám dührohamait, végig kellett néznem, ahogy minden este részegen jön haza. Néha bántott is, de csak pár heg a maradandó nyoma. Aztán a drogokhoz fordult. Ez lett a veszte.

– Nagyon sajnálom, Harry – sűrítettem a hangomba minden csepp együtt érzést. Bántott, hogy ennyire zátonyra futott a családi élete, de ettől függetlenül ügyes ember lett belőle, aki zseniális hozzáértéssel egyengeti a saját karrierjét. – Köszönöm, hogy ennyire megnyíltál nekem. Tudom, hogy arra számítasz, hogy talán emiatt… emiatt én is beavatlak a saját gondjaimba, de egyelőre még nem tudok róluk beszélni. Túl friss, és nem akarom feltépni a sebeket. Még idő kell.

– Megértem, Tia. És nem is kötelezlek semmire. A saját döntésed, hogy mikor beszélsz róla nekem, már ha akarsz.

Bólintottam. Örültem, hogy ennyire megértő.

– Azonban el kell mondanom pár dolgot. Bizonyára már feltűnt neked is, hogy a mai ingatlanárfolyamokhoz képes az általad kiszemelt ház ára jóval alacsonyabban van, ennek természetesen megvan a maga oka.

Nem értettem, hogy mire céloz, ezért kérdő pillantással sandítottam rá.

– A lakásban… nos, elég problémás emberek laktak.

– Mit értesz azon, hogy „problémás”?

– Egy-két haláleset, őrül kismama, gyilkos férj, elátkozott szerelmespár, szóval csupa érdekes dolog.

– Ugye csak viccelsz? – kiabáltam. Talán túlságosan feltűnőre sikerült ez a heves megnyilvánulás.

– Bocs, nem. Komolyan beszélek. Abban a házban mindenféle őrült lakott már, akit csak hátán hordott a föld. Babonás vagy?

– Dehogy is – legyintettem büszkén. Nem fogok beijedni bár elmebeteg, gyogyós embertől.

– Akkor megállapodunk?

– Boldogan – suttogtam, de azért érezhető volt a keserű él a hangomban.

Miután aláírtam a szerződést, rendeztük a fennálló papírmunkát, és minden fontos dolgot megtárgyaltunk, a beszélgetés kezdett átterelődni egy sokkal személyesebb mederbe. Harry mindvégig figyelmes volt, gondoskodó, rendelt újabb és újabb fajta kávékülönlegességeket, amelyek mellé ínycsiklandó, visszautasíthatatlan aprósütemények jártak.

– Fel akarsz hizlalni, hogy aztán karácsonyra levághass? – viccelődtem, miközben egy fehér öntetes muffint tömtem a számba. Harry vigyorogva szemlélt.

– Nem vicces. Komoly problémáim lesznek. Már csak a szótól is kiráz a hideg… Túlsúlyos – hangsúlyoztam, mintha meg akarnám riogatni vele.

– Badarság – kacsintott. – Ilyen sosem állna a szándékomba, viszont szerintem eljött az ideje, hogy induljunk. Hamarosan átadom a lakáskulcsokat. Remélem, hogy ezúttal a megfelelő tulajdonos talált rá.

– Ez az egyetlen lehetőség – erősítettem meg.

Távozás előtt Harry átnyújtott még egy aktát, és hozzáfűzte, hogy a dosszié tartalmazza az összes bűnügyi esetet, ami a ház épülése óta történt a területén. Figyelmembe ajánlotta, hogy olvassam át. Kissé tartottam tőle, még úgy is, hogy alapjában véve bírom az ilyesmit. Taxit fogadtunk, és beszálláskor ismét láttam, hogy Harry körvonalai, a testét védő áttetsző búra, megremeg. Természetesen biztosra vettem, hogy csak az agyam játszadozik velem, de azért mégis rémítő volt az egész dolog. Fura. És nem tudtam hová tenni az egész jelenséget. Meglehet, hogy csupán az agyam űz velem valami őrült kis, dilis játékot? Az egészben a legijesztőbb az, hogy sejtésem sem volt, hová tartanak a dolgok. Vagy éppen a taxi.

Mert az egyszer biztos, hogy nem jó irányba… 

Nos, vélemények? Túlságosan ijesztő volt? Vajon hová fajulnak a dolgok? Hálás vagyok az előző részhez érkezett kommentekért, valamint az 5 feliratkozóért. <33333JS.