3. rész: Jégkirálylány

Vége. Újra és újra.

A körülöttem reszkető sötétséget halvány gyertyavilág repeszti szét, jólesik a biztonság, amit a fény nyújt. Dermedten oldalra fordulok, de már bánom, mert a porcikáimban szétárad a zsibbadtság és a gyomrom görcsbe rándul. Ismerem az érzést. Nyers, hamisítatlan félelem. Olyan gyávaság, ami elsorvasztja a bátorságom és szétcincálja ép gondolataim. Olyan erőteljes rettegés, ami jeges hidegséggel hatol a zsigereimbe, megbénít.

Újra.

Látom az édesanyám.

Az emlékképek vadul pörögnek az elmémben. Nem tudom őket kiszorítani. Hallom a hangokat. Érzem az illatokat. Ez a legrosszabb.

– Carl? – Lehetséges? Talán az édesanyám hangját hallom? Gyönyörű nő volt. Finoman metszett állal, porcelánfehér, már-már emberfeletti szépségű bőrrel, csillogóan zöld szemekkel. A tekintete volt a legcsodálatosabb. Volt büszkesége, önbizalma. – Carl? Csupa izzadtság. A bébi újra felsírt. Carl, kelj már fel! Hozd a lázmérőt… Carl! – Anyu lehajol. A karjába vesz. Szinte érzem. – Carl, egyszerűen utálom, amikor nem válaszolsz.

Anyu hangosan csattogó léptekkel végigsiet a folyosón.  A kisbabasírás – a saját nyöszörgésem –betölti az egész házat. Rémes a bömbölés. Egyszerűen elviselhetetlen. 

– Carl, én nem játszom ezt a játékot – suttogta anyu. A hangja higgadt volt, viszont éreztem a benne rejlő fojtott düht. – Gyere ide, különben szétrúgom a segged! 

– Em – fojtott zihálás szűrődött át a szomszédszobából. – Itt vagyok. Em... Segíts. 

Anyu dobogó léptei kezdtek elcsendesedni, sokkal inkább somfordálva, halkan lépkedett apu szobája felé. Anyu szorosan a mellkasához szorított, emlékszem, hogy mélyen a hálóingjébe temettem az arcomat, és már annyira fájt a torkom, hogy képtelen voltam zokogni. Hogy emlékezhetek ilyen részletesen minderre? Hiszen csak kétéves voltam. Anyu letett a fotelbe és egy kis időre eltűnt. Aztán sikítva jött vissza. Soha többé nem láttam aput. 

Levegőért kapkodva riadtam fel a körém boruló sötétben. Rettentően fáztam, a karomon végigszaladt a libabőr, mintha megannyi alig-alig érezhető tűszúrásnyi fájdalom ébresztene borzongáshullámokat a bőröm felszínén. Igyekeztem csillapítani a légzésem, hevesen verdeső szívemet lenyugtatni. Tudtam, hogy csak egy őrült álom volt, amit az agyam képtelen volt megkülönböztetni a realitástól. Mintha a valóság összeolvadt volna az illúzióval. Lerúgtam magamról forró izzadtságomtól átnedvesedett takarómat, halkan beleléptem a papucsomba és az ablakhoz csoszogtam. Halványan derengő holdfény szűrődött át a fehér selyemszerű függöny lágy hullámokban aláomló szövetén. Mikor aludhattam el? Mindenem fájt, olyan érzés lüktetett bennem, akár egy szűnni nem akaró, folytonosan pulzáló fájdalom. Feltoltam az ablakot, és engedtem, hogy beszivárogjon a hűvös, hajnali levegő.

– Tia? – Harry hangja egészen halkan csendül fel a hátamban, de abban a pillanatban, amint meghallom, mélységes megnyugvás terjed szét bennem. Itt van. Jól van. – Minden rendben?

– Mi történt? – motyogtam. Kissé megszédültem, a homlokomra tapasztottam a tenyeremet, hogy megpróbáljam legyőzni az émelygést.

– Fogalmam sincs – felelte rémülten. – Az egyik pillanatban még valami buta kis filmről beszéltünk, aztán csak… csak úgy összeestél – hadarta. – Magadban beszéltél és a nevemet kiabáltad. Mit láttál?

– Nem érdekes – suttogtam. – Valami őrültség lehetett, már nem is emlékszem tisztán – győzködtem. Nem akartam rázúdítani az agyam gyártotta végtelen badarságokat, így inkább azt mímeltem, hogy már minden homályos az elmémben, csak foszlányokban derengenek a dolgok, holott mindenre élesen, pontosan emlékeztem.

– Azért áll még az alku? – néztem rá kiskutyaszemekkel, felvont szemöldökkel.

– Mármint? – pillantott rám.

– A filmnézés, te butus.

– Hát persze. Veled bármikor – mosolyodott el édesen.

– Kösz, Harry. Pihenni akarok, és ez a legjobb módja – jegyeztem meg.

– Valami megnyugtató, kellemes filmet szeretnék nézni… Tudod, ami lecsillapít.

Harry rám nézett, és ravasz vigyor tűnt fel az ajkán.

– Sikoly? Én bírom.

– Harry! – csattantam fel, majd rásóztam egyet a vállára. – És ki fog mellém bújni, ha megijedek?

– Majd én – felelte halkan. Teljesen megdöbbentem, képtelen voltam kontrolálni a testemet, az arcom vörösre árnyalódott.

– Most mi van? – nézett rám elképedt tekintettel. – A barátok ezt csinálják, nem? Néha megölelik egymást.

– Barátok – feleltem elgondolkodva, és már csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a mi kapcsolatunk minek mondható.

– Az érzelmek fontosak, Tia – jegyezte meg töprengve, mikor már azt hittem, hogy témát készül váltani. Meglepetten felé fordultam. – Szörnyű dolgok történhetnek, ha majd valaha nem így fogják gondolni az emberek. – Elgondolkodtam Harry szavain, és tetszett, hogy egy érettebb, elmélkedős énjét is megmutatta nekem. A szeme teljesen megváltozott, a távolba mered, a szempillája sem rezdült. Szerettem volna megölelni, de valahogy úgy éreztem, hogy nem ez a megfelelő alkalom.

– Mint például?

– Az emberek robotokká válnak, akinek nem lesznek érzéseik, csak szükségleteik. Ijesztő gépiessé fog változni a világ, és sajnos már most ebbe az irányba tartunk… – fejezte be a mondandóját, én pedig elhomályosult tekintettel bámultam lesütött szemét. Valamiért úgy éreztem, hogy sokkal több rejlik a mondandója mögött, mint sejteném. És ebben a két percben, miközben megosztotta velem ezeket a gondolatait, valami teljesen megváltozott bennem. Beismertem magamnak, hogy már kiskorom óta kötődöm Harryhez, csak minduntalan elfojtottam. Nem vagyok szerelmes belé. Ez valami más. Sokkal… másabb. Meg akarom védeni a világtól, de tudom, hogy túl kevés vagyok hozzá.

A reggel tisztán és forró napsütéssel ért, ami bevánszorgott a résnyire széthúzott sötétítőn. A fejem még kótyagos volt a tegnap esti beszélgetéstől, és bevallom, hogy kissé égett a szemem a sötétben való tévézés miatt, de mindent összevetve, elég emberinek éreztem magam, nem pedig egy mosott rongynak. A tükör előtt végignéztem magamon. Édesanyám egész gyerekkoromban arra tanított, hogy próbáljam elfogadni a kinézetem: bízzak önmagamban, és higgyek a saját fejlődésemben. Ez a tudat meghatározóan végigkísérte a felnőtté válásomat – már ha érettnek mondhatom magamat huszonegynéhány évesen – és segített ez előrehaladásban. Nem voltam elégedetlen. Kislányként voltak időszakaim, amikor túlsúllyal küzdöttem, persze szerencsére nem volt olyan vészes, 5-10 kilókat kellett leadnom az ideális, egészséges alkat visszanyeréséhez. Mindvégig az volt a legjobb, hogy elhittem, hogy nekem sikerülhet, nem pedig olyan őrült depresszióban szenvedtem, mint sokan mások. Nem tettem fel magamnak a megszokott kérdéseket: miért pont én? Miért nem lehetek nagyon vékony? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Tudtam, hogy hajlamos vagyok az elhízásra, az orvos is megállapította, így úgy kezdtem élni az életemet, hogy egészségesebb táplálkozásra tértem át, a sport elkezdte kitölteni a délutáni szabad óráimat, és rengeteget voltam napfényen, amit olvasással töltöttem. Ez a három dolog összevetve tökéletes kúra volt az én problémámra, és nem egészen fél év alatt elégedett voltam a kinézetemmel. Szoros copfba fogtam a hajamat, majd felkentem egy kis szájfényt, de nem vittem túlzásba. A szemem alatti táskák szerencsére eltűntek, viszonylag pihentnek hatottam, habár a homlokom szélén éktelenkedő halványlila folt elég szembetűnő volt. Bizonyára bevertem a fejemet a tegnapi eszméletvesztésem során. Három óra telt el a szobám csendjében, mire Harry halkan bekopogott.

– Gyere – válaszoltam.

– Arra gondoltam, hogy itt az ideje egy kis szórakozásnak – tájékoztatott fényesen csillogó, zöld szemekkel. – Van egy egész jó födött korcsolyapálya a közelben, benne vagy?

Kacagás rázta meg a gyomromat. Harry olyan… különleges?

– Júniusban, Harry?

– Júniusban.

– Júniusban – ismételtem.

– Tudod, ha erősen tartalak – súgta a fülembe, és a mellkasának rántott. – Akkor már valamivel biztosabb, hogy nem készséges kis hölgy módjára terülsz szét előttem – motyogta pimaszul. Fekete kesztyűs ujjait összefűzte a hasam előtt, óvatosan vezetett maga előtt a jégen. Csak mi ketten voltunk. A háttérben valami rémesen unalmas popzene szólt, ami elegyedett a korcsolyáink hangjával, ahogy a jeget karcoltuk.

– A barátok nem mondanak egymásnak ilyeneket – biztosítottam elszántam. Harry megtorpant, majd gyöngéden szembefordított magával. Lehúzta a bal kezéről a kesztyűt, és finoman végigsimított puha, meleg ujjaival az arcomon.

– A barátok nagyon sok mindent mondanak egymásnak, Tia – felelte rettentően lassan, mintha az őrületbe akarna kergetni. – Ettől szép az egész kapcsolat – vigyorgott.

– Te vagy az, aki továbbgondolja az egészet – csipkelődött, mire dühömben megtaszítottam a vállát. Harry elvesztette az egyensúlyát, és egy kétéves huncutságával huppant a jégre.

– Nagyon gonosz kislány vagy – sóhajtotta. Az ujjait belemélyesztette a fürtjeibe, és hátradobta dús, göndör tincseit. Az orra piros volt a hidegtől, hiszen az egész teremben aligha lehetett öt fok.

– Legközelebb beárullak Emmának – fenyegetett elszántan.

– Kinek? – kérdeztem, ahogy a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem.

– A menyasszonyom. Sajnálom, hogy még nem meséltem róla, de ilyesmiről nem igazán beszéltünk. Nem jött szóba a téma – magyarázkodott a nadrágját porolva a hópehelypamacsoktól.

A mondandója lesokkolt. Bénultam, szavak nélkül tekintettem rá. Nem az fájt a legjobban, hogy talán boldog. Úgy éreztem magam, mint akit elárultak. Becsaptak. Fontos kezdett lenni számomra ez a fiú, akit már évek óta ismerek, és valamiért újra összesodort bennünket a sors. Valahogy eljutottam arra a buta szintre, hogy elkezdett bennem pislákolni egy kislányos remény, ami azt sugallta, hogy talán többek vagyunk barátoknál. Tévedtem. Mindenben. Csak most kezdtek igazán értelmet nyerni a szavai: „a barátok nagyon sok mindent mondanak egymásnak”, „te vagy az, aki továbbgondolja az egészet”.

Emma.

A menyasszonyom.

A menyasszonyom.

A menyasszonyom…

– Tia? – súgta a nevemet. Közelebb csúszott, meg akart érinteni, de én kitértem előle. Nem érdekelt, hogy túlságosan egyértelmű, nevetségesen átlátszó a viselkedésem. A fájdalom felülírhatatlan volt, pedig tudtam, hogy még az is nevetséges, hogy szenvedéssel tölt el az igazság. Miért pont én? – villant fel bennem a kérdés, amelytől egész életemben tartottam, és amely még egyszer sem nyert értelmet önmagamban. Úgy éreztem, mintha egy szánalmas történet szánalmas főhősnője lennék.

– Mi rosszat mondtam, Jégkirálylány?

– Semmit – hazudtam. – Csak egy kicsit megszédültem.

– Gyere ide – kérlelt. – Megölellek. A barátod vagyok – felelte. Csak nem úgy – gondoltam, de soha nem lett volna merszem hangosan is kimondani. És tudtam, hogy ez lesz az utolsó ölelésünk. Nem akarom, hogy ilyen elviselhetetlenül közel legyen hozzám. Talán visszamehetnék. Niall megígérte, hogy örökké mellettem lesz. Várni fog rám. Mindig. Fel kéne hívnom? Utálom az egyedüllétet. Ebben az új, nagy házban ketten is jól megleszünk.

Döntöttem. Már tudtam, hogy mire van szükségem.

Niall. 

Ha ez a rész nem volt annyira érdekes, a következővel mindenkit kárpótolok. Ígérem. :)

Nagyon várom a véleményeiteket! Xx JS.