4. rész: Váratlan felkérés

Hellooo, köszönöm a lelkes kommenteket. Nagyon ösztönzőek tudtok lenni, ha arról van szó, ezért itt is van egy újabb fejezet! Köszönöm szépen az új feliratkozókat is! <33 JS. xX

Egész éjjel a ház falát verdeső faágak rémisztő dallamát hallgattam. Képtelen voltam aludni, valahogy nem jött álom a szememre. Keserűség mardosta a nyelőcsövemet, és a nyelvem hegyén éreztem a torkomból feltörő savanyú epét. Miért ennyire bonyolult Harry? Korábban sosem tettem fel magamnak ennyi kérdést, de az este történései elgondolkodásra késztettek. A szörnyű lélekfájdalom csak ráadás volt a kimerültségemre, a csalódottság összehúzta a tüdőmet, és minden légvétel reszketve szaladt ki a mellkasomból, mintha egy betontömb nehezedett volna rám, ami meggátolt a lélegzésben. A gyomrom összeszorult, ha arra gondoltam, hogy ő is ebben a házban alszik. Belemarkoltam a párnámba, és a fejemre rántottam, hogy csitítsam a gondolataim zsongását, de nem sokra mentem vele. Az ébredező fejfájás egy tornádóként söpört végig rajtam. Valahol a távolban egy bagoly huhogása visszhangzott az éjszakában, máshol kutyaugatás, macskák keserves nyávogása. Azonban ami leginkább feltűnt, az a lépcső felöl szűrődő padlónyikorgás volt. Ijedten összerándultam, de valahogy nem lobbant fel bennem a félelem, inkább csak a kíváncsiság jól megszokott bizsergése borított el. Lehámoztam magamról a takarót, és csupasz lábakkal végigbaktattam a padlón, hiszen így tompítani tudtam lépteim zaját. A résnyire behúzott szobaajtónál megtorpantam. Sötétben még elég furcsa közlekedni ebben az óriási házban, viszont azt jól tudom, hogy a lejáró balra van. Egy sötét árny ellebegett az ajtóm előtt. Hátrahőköltem, csak ekkor kezdett a félelem bevackolódni a gyomromba. Színtiszta rémület csörgedezett végig a zsigereimen. Visszafojtottam a lélegzetem, hogy minden apró neszt és rezdülést kifülelhessek. Óvatosan kiosontam a folyosóra, de mindvégig szorosan a falnak feszítettem a hátamat. A hálóingem vékony anyaga hozzátapadt izzadtságtól nedves hátamhoz. A tenyerem a falnak tapasztottam, apró léptekkel araszoltam oldalra, a lejáró irányába. Már csak pár lépés választott el az első lépcsőfoktól, amikor kiléptem a fal mellől, viszont rögtön abban a pillanatban valaki megragadott hátulról. A keze a vállamba markolt, majd a nyakamba, és fájdalmasan hátrarántott. Elszorította a gégémet, így nem tudtam kinyögni értelmes szavakat, csak halk, értelmetlen nyöszörgést, ami szinte elenyészett a csendben. Lehúzott a padlóra, hiába vergődtem és fordultam ide-oda, a támadóm karjai biztosan leszorítottak, cselekvésképtelenné téve, vékony ujjai a hajamba téptek.

– Mocskos kis ribanc – sziszegte torz hangon. Forró, bűzös lehelete a fülcimpámat csiklandozta, és éreztem, hogy a gyomrom felkavarodott az undortól. – Mind ugyanaz a célotok! Ribanc… Ribanc… Ribanc… Kibaszott ribanc – üvöltötte. A fejemet belevágta a padlóba, mire enyhe szédüléshullám rántott magával. A tarkómnál valami meleget éreztem, aminek vasas szaga volt, és azonnal tudtam, hogy a vérem szivárog valahonnan.

– Az első lépcsőfokon ölt meg, te ribanc. Egy hozzád hasonlóért hagyott el. Pedig már jegyesek voltunk, alig volt egy hónap az esküvőig. Te is tönkre akarod tenni ezt a fickót, aki a nappaliban alszik? El akarod venni tőle a leendő feleségét? Rá akarod venni, hogy végezzen a feleségével miattad? Beszélj, te kurva!

– Ne… Soha… Én… N-nem tennék ilyet – hörögtem fájdalomtól dadogó hangon. Újra a fejemre célzott egy ütést, kezdtem elveszíteni az eszemet a tömény mennyiségű fájdalomtól.

– Minden ott ér véget, ahol elkezdődött – fröcsögte. A tenyere lesújtott az arcomra, hatalmas pofont adott. A bőröm keservesen lángolt ott, ahol megütött, és már nem tudtam ellenállni. Lehunytam a szemem. A szemhéjam mögötti sötétség fura mód, de valahogy barátságosabb volt, mint az a feketeség, ami ott várt rám, ha felnyitottam a szememet. Néma voltam, védekezésképtelen, egy összevert rongy, akit rongybaba módjára bárhová elcipelhetnek. Hirtelen halványan derengő lámpavilág lobbant. Az egész folyosó megvilágítódott, de a homlokomról a szemhéjamra csorgott, kissé már megszáradt vér miatt nem tudtam kinyitni a szememet. A félelem újult erővel elborított.

– Most már elkaptalak, véged – sziszegte a hang. – Véged!

– Ne… Ne… – kiabáltam.

– Tia! – válaszolt egy ismerős hang. – Tia! Mi az ördögöt művelsz? Tia!

– Harry? – suttogtam erőtlenül. – Te vagy az, Harry?

– Én, hát ki más lenne? – felelte dühösen. – Mi a fenét művelsz azzal az ollóval?

– Milyen ollóval, Harry? – vágtam vissza, még mindig csukott szemmel. – Itt volt egy nő. Azt mondta, hogy tönkre akarlak tenni, de most elkapott. Végem van. Ronccsá vert, hát nem látod? Harry… – ziháltam. A szemembe lopakodó könnyeket nem tudtam visszatartani, hagytam, hogy végigszántsák az arcomat. – Azt mondta, csak el akarom venni tőled a leendő feleségedet. – Nem válaszolt, előhúzott egy törlőkendőt és megtisztította a vele az arcomat. Mire sikerült kinyitnom a szememet, dühösnek láttam, és a szeme gyanúsan csillogott, mintha bosszús lenne.

– Ezt a dumát még én sem veszem be, Tia – suttogta kínkeserves hangon. Éreztem, hogy neki is nehezére esik ez a beszélgetés. – Sajnálom. Nem tudok hinni neked – felelte. A mondandója teljesen úgy ért, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Levegőért kapkodva meredtem rá.

– Tudod, mit – csattantam fel. – Ezzel a rohadt házzal van a baj! Mintha évezredes szellemek laknák. Rossz választás volt! Nagyon…

– Te most arra célzol, hogy egy szellem tette ezt veled? Jobb lett volna ebbe bele sem kezdeni.

– Én csak arra utalok, hogy a dolgok tisztességes oldalát szeretem. És ez nem az, Harry – súgtam reszkető hangon. – Te is rá fogsz jönni. Csak ennyit akartam… – Feltápászkodtam, és visszaindultam a hálószobám irányába. A fizikai fájdalmamat messzemenően túlszárnyalta a lelki kín. Roncsnak éreztem magam.

– Jobb lesz, ha indulok – szólt utánam pár másodperc után.

– Talán megvárhatnád a reggelt – javasoltam.

– Nincs miért.

Nem válaszoltam semmit. Már így is rettentően rosszul éreztem magam a helyzet miatt.

*

Jólesett a zuhanyrózsa alatt áztatni magam a kellemesen meleg vízzel, ami ellazította a végtagjaim és kimosta a vért az arcomon ejtett sebekből. Bántott, hogy Harry ennyire kételkedett bennem, a szavamban, de nem találtam megfelelő indokot, ami a mondandóm hitelességét támasztaná alá, így inkább ideiglenesen beletörődtem. Tusolás után visszabújtam a paplan alá, szerettem volna elaludni, de teljességgel képtelen próbálkozásnak minősült. Olyan tüntetően viselkedett velem, miközben ő sem tudta alátámasztani az állítását. Miért tennék olyasmit, amire gondolt? Mi célom lenne? Erre csak ő tudna válaszolni, de inkább hagytam a kérdéseimmel. Valószínűleg már elment, visszaigyekezett Emmához, hogy az ölelésébe vonja, és forró csókokkal jutalmazza. Hajnali öt után lehetett, mire sikerült kissé elbóbiskolnom. Az álom gyorsan jött és gyorsan ment, reggel tíz volt, amikor felébredtem, de olyan kótyagosan, kábán, rémesen fáradtan, mint az utóbbi időben soha. Halkan lebotorkáltam a lépcsőn, hogy összedobjak magamnak egy tál müzlit, de horkolásra lettem figyelmes. Az utolsó lépcsőfokon megtorpantam, és lábujjhegyen betipegtem a nappaliba. Harry a pamlagon feküdt, csupán egy fehér pólót és fekete bokszeralsót viselt, szemben a kandallóban pislákoló lángok narancssárgás derengésbe vonták a bőrét. Az arca nyugodt volt, békés, és göndör fürtjei a homlokán pihentek. Egy pillanatig némán szemléltem, aztán visszaindultam a lépcső irányába, hogy behúzódjak a szobámba. Nem szerettem volna felkelteni a konyhában való ügyetlenkedésemmel, és amúgy sem voltam még annyira éhes.

– Hé, már ébren vagyok – dörmögte álmos, mély hangon. Akcentusos hangja megbizsergette a hátamat, de próbáltam leplezni a borzongásomat.

– Ó, értem – suttogtam megilletődve. Vajon miért maradt itt éjszakára? Biztosan rossz ötletnek tartotta az éjjeli vezetést, ezért gondolta, hogy meghúzza itt magát, majd esetleg távozik az ébredésem előtt. Hát, nem jött össze!

– Figyelj, Tia, ne haragudj az éjjeli gorombaságom miatt – motyogta szánakozó hangon. A szívem elfacsarodott érzelemmel sűrített szavai hallatán. – Nagyon rosszindulatú voltam és már az elejétől fogva nem hittem neked. De most már mindent értek – felelte.

– Mire gondolsz? – szegeztem neki a kérdést. Besétáltam a szobába, és leheveredtem a dívánnyal szembeni fotelbe. A lábamat magam alá húztam, és izgatott pislogással vártam a mondandóját.

– Nem szokásom más telefonját felvenni, de éjjel vagy négyszer is csengetett, és ötödszörre már az agyamra ment, így kénytelen voltam fogadni a hívást – magyarázta. – Egy Niall nevű fiú a barátodként mutatkozott be, és kérte, hogy adjalak téged, de én mondtam, hogy nagyon kimerült vagy, inkább hagyjon üzenetet.

– Mit mondott? – kérdezem sürgetően. Jóságos ég! Harry… félreértette. Tegnap valóban értesítettem Niallt, hogy jöjjön ide pár hétre lakni, de ő tényleg csak a barátom. Ó… Vajon képes lennék annyira kegyetlen lenni, hogy belerántsam Niallt valami buta kis hatalmi harcba? Ha Harry végre megbizonyosodna arról, hogy Niall tényleg a barátom, és nem kell aggódnia amiatt, hogy rossz szemmel nézek Emmára, talán minden rendbe jönne köztünk. Létezik?

– Tia? – nézett rám elkerekedett tekintettel. – Minden oké?

– Ja… Persze.

– Lehet egy javaslatom? – kérdezte reménykedve.

Aprót bólintottam. A szavak a torkomra ragadtak. Túl sok volt ez nekem.

– Felejtsük el a tegnap éjjelt, oké?

A kérése meglepett, de talán egy kicsit számítottam is rá.

– Jól van – benne vagyok. – Adj egy ötöst – vigyorogtam. Harry belecsapott a tenyerembe, majd hirtelen összefűzte az ujjainkat. A szívem bután feldobbant, ahogy a mutatóujjával apró köröket rajzolt a kézfejemre.

– A barátok ezt teszik. Kibékülnek egymással – suttogta, majd az ölelésébe volt, és úgy megszorongatott, hogy lélegezni is elfejtettem. Csak a szívem zaklatott dübörgését hallottam. Miért van rám ekkora hatással? Miért…

*

A koradélutáni forgalom szinte elviselhetetlen volt. Harry ezúttal a saját kocsijába ültetett be, így gondolatban nem kellett tartanom egy újabb őrült taxisofőrtől. Nagyon jól szórakoztam a társaságában. Beültünk egy közeli Starbucksba, ahol névre szóló kávét rendeltünk. Készítettünk közös képet, amit Harry azonnal fel is töltött Facebookra, majd bekaptunk pár szendvicset a szemközti Subwayban. Úgy szórakoztunk, mint két igazán jó barát, csak bár ne lettek volna azok a mélyenszántó ölelések, suttogások, mosolyok – mintha Harry kényszeresen keresné a közelségemet, csak bár tudnám, hogy miért…

– Jól szórakoztál? Hétvégén elmehetnénk mozizni is – javasolta. Miért csinálja ezt velem? Meddig fogom bírni? – De akár beugorhatunk most is.

– Sajnos már nem jó – feleltem szűkszavúan. – Niall hamarosan megérkezik, otthon szeretném várni.

– Hát persze, megértem – mosolygott rám, aztán visszairányította a tekintetét a délutáni, nyüzsgő forgalomra. Egy röpke pillanatra lopva tanulmányoztam a kormányt körbeölelő hosszú, szép ujjait – a leggyönyörűbb zongoristaujjak, amiket valaha láttam. Miért ennyire tökéletes?

– Szoktál zongorázni? – bukott ki a kérdés a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Forróság lobbant az arcomban, így gyorsan az ellenkező irányba néztem. Figyeltem, ahogy elsuhanunk neves üzletek előtt, ahonnan minden percben egy-egy jól felpakolt cicababa lépett ki.

– Régebb – válaszolta. – Amikor még élt az édesanyám.

A hangja megtelt szomorúsággal, a szívem valósággal összeszorult bánatos szavaira.

Talán nem is olyan tökéletes az élete, mint gondoltam.

*

Az ablakhoz léptem, összepréselt szájjal szemléltem, ahogy Harry lesétált a verandalépcsőn és az autója felé igyekezett. Párszor visszalesett, lelkesen integetett, amit én apró vigyorral nyugtáztam. Miután elhajtott, visszahúztam a függönyt és a konyhába indultam, hogy készítsek magamnak egy tejeskávét. Ekkor ötlött az eszembe Jay, és a heves, hirtelen feltámadó aggodalom elárasztotta minden porcikámat. Az utóbbi, rejtélyes telefonhívásra gondoltam, mire máris felcsapott bennem a düh és az indulat agyzsibbasztó elegye. Párszor tárcsáztam a számát, de csak a hangposta válaszolt. Várok még pár órát, és ha nem kapok választ, kénytelen leszek értesíteni valamelyik családtagját, vagy az édesanyján keresztül érdeklődni a hollétéről – határoztam el gondolatban. A kopogtatásra kissé összerezzentem, azonban jól tudtam, hogy Niall az.

– Tia! – üdvözölt szélesen mosolygó arccal. – Örülök, hogy látlak. Igaz, hogy csak egy hét telt el, de máris rémesen hiányoztál… – ölelt át. Megmosolyogtatott ír akcentusa, mindig öröm volt hallgatni, ahogy beszél. Lábujjhegyre álltam, és egy apró csókot hintettem az arcára, mire a szöszi feltűnően elpirult, de nem hoztam szóba, nehogy még ennél is nagyobb zavarban érezze magát.

– Mi történt veled? – suttogta rémült hangon. – Az a fickó bántott, akivel mobilon beszéltem?

– Dehogy, csak bevertem a fejemet – hazudtam. – Semmiség.

Niall átfuttatta az ujjait a haján, majd szélesen vigyorogva, hevesen pislogva rám nézett.

– Na, királynőm, megmutatod a szobám? – cukkolt. Meglegyintettem a karját, aztán megragadtam a kezét, és magammal rántottam az emelet irányába.

*

A telefonom valamikor este hét körül csörrent meg, és zsibbadt ujjakkal nyúltam utána, amikor észrevettem a kijelzőn Harry nevét pislákolni.

– Szia – suttogta halkan.

– Szia – feleltem. A hangom kicsit megremegett, de nem kérdezett rá, miért. A gyomrom összerándult, és nagyon jól esett volna egy ölelés tőle.

– Támadt egy ötletem – újságolta. – Nagyon rég gondolkozom már ezen, és végre elhatározásra jutottam!

– Miről van szó? – tudakoltam közönyös, csevegő hangon.

Harry mélyen beszívta a levegőt, éreztem, hogy az izgatottsága átvibrált a készüléken belém. Az izmaim már szinte görcsben álltak, annyira kíváncsi voltam, mit szeretne nekem mondani, de ő csak húzta az időt, mélyeket lélegzett, és nagyon úgy tetszett, hogy éppen a megfelelő szavakat keresi.

– Erre a szerepre valaki olyan ember kell, aki nagyon fontos nekem – tájékoztatott. – Egész életemben emlékezni fogok a pillanatra, újra és újra le fogom játszani magamban, és szeretném, ha maradandó, jó emlékeim lennének a nagy napról. – Egyre csak dagadó kíváncsiságom mellé befúrta magát a keserű balsejtelem is, hogy valami komolyról van szó, ami talán nem fog tetszeni nekem. Olyan izgatott voltam, hogy egyszerűen már nem tudtam palástolni a felindultságomat, muszáj volt rákérdeznem. Ismét.

– Miről van szó, Harry? Tudni szeretném – motyogtam az ajkamba harapva.

Mélyet lélegzett, a várakozás szinte megőrjített.

– Tia Mitchell, lennél a tanúm az esküvőmön?

Húúú és haaa!!! A dolgok azért bonyolódnak, nem igaz? De még mi lesz itt... Na jó, inkább csendben maradok. Figyeljetek, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a hozzászólásaitokat, na meg még egyszer köszönöm az előző részhez érkezett lelkes kommeneteket! Angyalok vagytok. <333 JS. xX