Hellooo, köszönöm a lelkes kommenteket. Nagyon ösztönzőek tudtok lenni, ha arról van szó, ezért itt is van egy újabb fejezet! Köszönöm szépen az új feliratkozókat is! <33 JS. xX
Egész éjjel a ház falát verdeső
faágak rémisztő dallamát hallgattam. Képtelen voltam aludni, valahogy nem jött
álom a szememre. Keserűség mardosta a nyelőcsövemet, és a nyelvem hegyén
éreztem a torkomból feltörő savanyú epét. Miért ennyire bonyolult Harry?
Korábban sosem tettem fel magamnak ennyi kérdést, de az este történései
elgondolkodásra késztettek. A szörnyű lélekfájdalom csak ráadás volt a
kimerültségemre, a csalódottság összehúzta a tüdőmet, és minden légvétel
reszketve szaladt ki a mellkasomból, mintha egy betontömb nehezedett volna rám,
ami meggátolt a lélegzésben. A gyomrom összeszorult, ha arra gondoltam, hogy ő
is ebben a házban alszik. Belemarkoltam a párnámba, és a fejemre rántottam,
hogy csitítsam a gondolataim zsongását, de nem sokra mentem vele. Az ébredező
fejfájás egy tornádóként söpört végig rajtam. Valahol a távolban egy bagoly
huhogása visszhangzott az éjszakában, máshol kutyaugatás, macskák keserves
nyávogása. Azonban ami leginkább feltűnt, az a lépcső felöl szűrődő
padlónyikorgás volt. Ijedten összerándultam, de valahogy nem lobbant fel bennem
a félelem, inkább csak a kíváncsiság jól megszokott bizsergése borított el. Lehámoztam
magamról a takarót, és csupasz lábakkal végigbaktattam a padlón, hiszen így
tompítani tudtam lépteim zaját. A résnyire behúzott szobaajtónál megtorpantam.
Sötétben még elég furcsa közlekedni ebben az óriási házban, viszont azt jól
tudom, hogy a lejáró balra van. Egy sötét árny ellebegett az ajtóm előtt.
Hátrahőköltem, csak ekkor kezdett a félelem bevackolódni a gyomromba.
Színtiszta rémület csörgedezett végig a zsigereimen. Visszafojtottam a
lélegzetem, hogy minden apró neszt és rezdülést kifülelhessek. Óvatosan
kiosontam a folyosóra, de mindvégig szorosan a falnak feszítettem a hátamat. A
hálóingem vékony anyaga hozzátapadt izzadtságtól nedves hátamhoz. A tenyerem a
falnak tapasztottam, apró léptekkel araszoltam oldalra, a lejáró irányába. Már
csak pár lépés választott el az első lépcsőfoktól, amikor kiléptem a fal
mellől, viszont rögtön abban a pillanatban valaki megragadott hátulról. A keze
a vállamba markolt, majd a nyakamba, és fájdalmasan hátrarántott. Elszorította
a gégémet, így nem tudtam kinyögni értelmes szavakat, csak halk, értelmetlen
nyöszörgést, ami szinte elenyészett a csendben. Lehúzott a padlóra, hiába
vergődtem és fordultam ide-oda, a támadóm karjai biztosan leszorítottak, cselekvésképtelenné téve, vékony ujjai a hajamba téptek.
– Mocskos kis ribanc – sziszegte torz hangon. Forró, bűzös lehelete a
fülcimpámat csiklandozta, és éreztem, hogy a gyomrom felkavarodott az undortól.
– Mind ugyanaz a célotok! Ribanc… Ribanc…
Ribanc… Kibaszott ribanc – üvöltötte. A fejemet belevágta a padlóba, mire
enyhe szédüléshullám rántott magával. A tarkómnál valami meleget éreztem,
aminek vasas szaga volt, és azonnal tudtam, hogy a vérem szivárog valahonnan.
– Az első lépcsőfokon ölt meg, te ribanc. Egy hozzád hasonlóért hagyott
el. Pedig már jegyesek voltunk, alig volt egy hónap az esküvőig. Te is tönkre
akarod tenni ezt a fickót, aki a nappaliban alszik? El akarod venni tőle a leendő
feleségét? Rá akarod venni, hogy végezzen a feleségével miattad? Beszélj, te
kurva!
– Ne… Soha… Én… N-nem tennék ilyet –
hörögtem fájdalomtól dadogó hangon. Újra a fejemre célzott egy ütést, kezdtem
elveszíteni az eszemet a tömény mennyiségű fájdalomtól.
– Minden ott ér véget, ahol elkezdődött – fröcsögte. A tenyere
lesújtott az arcomra, hatalmas pofont adott. A bőröm keservesen lángolt ott,
ahol megütött, és már nem tudtam ellenállni. Lehunytam a szemem. A szemhéjam
mögötti sötétség fura mód, de valahogy barátságosabb volt, mint az a feketeség,
ami ott várt rám, ha felnyitottam a szememet. Néma voltam, védekezésképtelen,
egy összevert rongy, akit rongybaba módjára bárhová elcipelhetnek. Hirtelen
halványan derengő lámpavilág lobbant. Az egész folyosó megvilágítódott, de a
homlokomról a szemhéjamra csorgott, kissé már megszáradt vér miatt nem tudtam
kinyitni a szememet. A félelem újult erővel elborított.
– Most már elkaptalak, véged – sziszegte a hang. – Véged!
– Ne… Ne… – kiabáltam.
– Tia! – válaszolt egy ismerős
hang. – Tia! Mi az ördögöt művelsz? Tia!
– Harry? – suttogtam erőtlenül. –
Te vagy az, Harry?
– Én, hát ki más lenne? – felelte dühösen.
– Mi a fenét művelsz azzal az ollóval?
– Milyen ollóval, Harry? – vágtam vissza,
még mindig csukott szemmel. – Itt volt egy nő. Azt mondta, hogy tönkre akarlak
tenni, de most elkapott. Végem van. Ronccsá vert, hát nem látod? Harry… –
ziháltam. A szemembe lopakodó könnyeket nem tudtam visszatartani, hagytam, hogy
végigszántsák az arcomat. – Azt mondta, csak el akarom venni tőled a leendő
feleségedet. – Nem válaszolt, előhúzott egy törlőkendőt és megtisztította a
vele az arcomat. Mire sikerült kinyitnom a szememet, dühösnek láttam, és a
szeme gyanúsan csillogott, mintha bosszús lenne.
– Ezt a dumát még én sem veszem be,
Tia – suttogta kínkeserves hangon. Éreztem, hogy neki is nehezére esik ez a
beszélgetés. – Sajnálom. Nem tudok hinni neked – felelte. A mondandója teljesen
úgy ért, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Levegőért
kapkodva meredtem rá.
– Tudod, mit – csattantam fel. –
Ezzel a rohadt házzal van a baj! Mintha évezredes szellemek laknák. Rossz
választás volt! Nagyon…
– Te most arra célzol, hogy egy szellem tette ezt veled? Jobb lett volna
ebbe bele sem kezdeni.
– Én csak arra utalok, hogy a dolgok tisztességes oldalát szeretem. És ez nem az,
Harry – súgtam reszkető hangon. – Te is rá fogsz jönni. Csak ennyit akartam… –
Feltápászkodtam, és visszaindultam a hálószobám irányába. A fizikai fájdalmamat
messzemenően túlszárnyalta a lelki kín. Roncsnak éreztem magam.
– Jobb lesz, ha indulok – szólt utánam
pár másodperc után.
– Talán megvárhatnád a reggelt –
javasoltam.
– Nincs miért.
Nem válaszoltam semmit. Már így is
rettentően rosszul éreztem magam a helyzet miatt.
*
Jólesett a zuhanyrózsa alatt
áztatni magam a kellemesen meleg vízzel, ami ellazította a végtagjaim és kimosta
a vért az arcomon ejtett sebekből. Bántott, hogy Harry ennyire kételkedett
bennem, a szavamban, de nem találtam megfelelő indokot, ami a mondandóm
hitelességét támasztaná alá, így inkább ideiglenesen beletörődtem. Tusolás után
visszabújtam a paplan alá, szerettem volna elaludni, de teljességgel képtelen
próbálkozásnak minősült. Olyan tüntetően viselkedett velem, miközben ő sem
tudta alátámasztani az állítását. Miért tennék olyasmit, amire gondolt? Mi
célom lenne? Erre csak ő tudna válaszolni, de inkább hagytam a kérdéseimmel.
Valószínűleg már elment, visszaigyekezett Emmához, hogy az ölelésébe vonja, és
forró csókokkal jutalmazza. Hajnali öt után lehetett, mire sikerült kissé
elbóbiskolnom. Az álom gyorsan jött és gyorsan ment, reggel tíz volt, amikor
felébredtem, de olyan kótyagosan, kábán, rémesen fáradtan, mint az utóbbi
időben soha. Halkan lebotorkáltam a lépcsőn, hogy összedobjak magamnak egy tál
müzlit, de horkolásra lettem figyelmes. Az utolsó lépcsőfokon megtorpantam, és
lábujjhegyen betipegtem a nappaliba. Harry a pamlagon feküdt, csupán egy fehér
pólót és fekete bokszeralsót viselt, szemben a kandallóban pislákoló lángok
narancssárgás derengésbe vonták a bőrét. Az arca nyugodt volt, békés, és göndör
fürtjei a homlokán pihentek. Egy pillanatig némán szemléltem, aztán
visszaindultam a lépcső irányába, hogy behúzódjak a szobámba. Nem szerettem
volna felkelteni a konyhában való ügyetlenkedésemmel, és amúgy sem voltam még
annyira éhes.
– Hé, már ébren vagyok – dörmögte álmos,
mély hangon. Akcentusos hangja megbizsergette a hátamat, de próbáltam leplezni
a borzongásomat.
– Ó, értem – suttogtam megilletődve.
Vajon miért maradt itt éjszakára? Biztosan rossz ötletnek tartotta az éjjeli
vezetést, ezért gondolta, hogy meghúzza itt magát, majd esetleg távozik az
ébredésem előtt. Hát, nem jött össze!
– Figyelj, Tia, ne haragudj az
éjjeli gorombaságom miatt – motyogta szánakozó hangon. A szívem elfacsarodott
érzelemmel sűrített szavai hallatán. – Nagyon rosszindulatú voltam és már az
elejétől fogva nem hittem neked. De most már mindent értek – felelte.
– Mire gondolsz? – szegeztem neki a
kérdést. Besétáltam a szobába, és leheveredtem a dívánnyal szembeni fotelbe. A
lábamat magam alá húztam, és izgatott pislogással vártam a mondandóját.
– Nem szokásom más telefonját
felvenni, de éjjel vagy négyszer is csengetett, és ötödszörre már az agyamra
ment, így kénytelen voltam fogadni a hívást – magyarázta. – Egy Niall nevű fiú
a barátodként mutatkozott be, és kérte, hogy adjalak téged, de én mondtam, hogy
nagyon kimerült vagy, inkább hagyjon üzenetet.
– Mit mondott? – kérdezem sürgetően.
Jóságos ég! Harry… félreértette.
Tegnap valóban értesítettem Niallt, hogy jöjjön ide pár hétre lakni, de ő
tényleg csak a barátom. Ó… Vajon képes
lennék annyira kegyetlen lenni, hogy belerántsam Niallt valami buta kis hatalmi
harcba? Ha Harry végre megbizonyosodna arról, hogy Niall tényleg a barátom, és
nem kell aggódnia amiatt, hogy rossz szemmel nézek Emmára, talán minden rendbe
jönne köztünk. Létezik?
– Tia? – nézett rám
elkerekedett tekintettel. – Minden oké?
– Ja… Persze.
– Lehet egy javaslatom? – kérdezte reménykedve.
Aprót bólintottam. A szavak a
torkomra ragadtak. Túl sok volt ez nekem.
– Felejtsük el a tegnap éjjelt,
oké?
A kérése meglepett, de talán egy
kicsit számítottam is rá.
– Jól van – benne vagyok. – Adj egy
ötöst – vigyorogtam. Harry belecsapott a tenyerembe, majd hirtelen összefűzte
az ujjainkat. A szívem bután feldobbant, ahogy a mutatóujjával apró köröket rajzolt
a kézfejemre.
– A barátok ezt teszik. Kibékülnek
egymással – suttogta, majd az ölelésébe volt, és úgy megszorongatott, hogy
lélegezni is elfejtettem. Csak a szívem zaklatott dübörgését hallottam. Miért
van rám ekkora hatással? Miért…
*
A koradélutáni forgalom szinte
elviselhetetlen volt. Harry ezúttal a saját kocsijába ültetett be, így
gondolatban nem kellett tartanom egy újabb őrült taxisofőrtől. Nagyon jól
szórakoztam a társaságában. Beültünk egy közeli Starbucksba, ahol névre szóló kávét rendeltünk. Készítettünk közös
képet, amit Harry azonnal fel is töltött Facebookra,
majd bekaptunk pár szendvicset a szemközti Subwayban.
Úgy szórakoztunk, mint két igazán jó barát, csak bár ne lettek volna azok a
mélyenszántó ölelések, suttogások, mosolyok – mintha Harry kényszeresen keresné
a közelségemet, csak bár tudnám, hogy miért…
– Jól szórakoztál? Hétvégén
elmehetnénk mozizni is – javasolta. Miért csinálja ezt velem? Meddig fogom
bírni? – De akár beugorhatunk most is.
– Sajnos már nem jó – feleltem szűkszavúan.
– Niall hamarosan megérkezik, otthon szeretném várni.
– Hát persze, megértem – mosolygott
rám, aztán visszairányította a tekintetét a délutáni, nyüzsgő forgalomra. Egy röpke
pillanatra lopva tanulmányoztam a kormányt körbeölelő hosszú, szép ujjait – a leggyönyörűbb
zongoristaujjak, amiket valaha láttam. Miért ennyire tökéletes?
– Szoktál zongorázni? – bukott ki a
kérdés a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Forróság lobbant az arcomban,
így gyorsan az ellenkező irányba néztem. Figyeltem, ahogy elsuhanunk neves
üzletek előtt, ahonnan minden percben egy-egy jól felpakolt cicababa lépett ki.
– Régebb – válaszolta. – Amikor még
élt az édesanyám.
A hangja megtelt szomorúsággal, a
szívem valósággal összeszorult bánatos szavaira.
Talán nem is olyan tökéletes az
élete, mint gondoltam.
*
Az ablakhoz léptem, összepréselt
szájjal szemléltem, ahogy Harry lesétált a verandalépcsőn és az autója felé igyekezett.
Párszor visszalesett, lelkesen integetett, amit én apró vigyorral nyugtáztam. Miután
elhajtott, visszahúztam a függönyt és a konyhába indultam, hogy készítsek
magamnak egy tejeskávét. Ekkor ötlött az eszembe Jay, és a heves, hirtelen
feltámadó aggodalom elárasztotta minden porcikámat. Az utóbbi, rejtélyes
telefonhívásra gondoltam, mire máris felcsapott bennem a düh és az indulat
agyzsibbasztó elegye. Párszor tárcsáztam a számát, de csak a hangposta
válaszolt. Várok még pár órát, és ha nem
kapok választ, kénytelen leszek értesíteni valamelyik családtagját, vagy az
édesanyján keresztül érdeklődni a hollétéről – határoztam el gondolatban. A
kopogtatásra kissé összerezzentem, azonban jól tudtam, hogy Niall az.
– Tia! – üdvözölt szélesen mosolygó
arccal. – Örülök, hogy látlak. Igaz, hogy csak egy hét telt el, de máris
rémesen hiányoztál… – ölelt át. Megmosolyogtatott ír akcentusa, mindig öröm
volt hallgatni, ahogy beszél. Lábujjhegyre álltam, és egy apró csókot hintettem
az arcára, mire a szöszi feltűnően elpirult, de nem hoztam szóba, nehogy még
ennél is nagyobb zavarban érezze magát.
– Mi történt veled? – suttogta rémült
hangon. – Az a fickó bántott, akivel mobilon beszéltem?
– Dehogy, csak bevertem a fejemet –
hazudtam. – Semmiség.
Niall átfuttatta az ujjait a haján,
majd szélesen vigyorogva, hevesen pislogva rám nézett.
– Na, királynőm, megmutatod a
szobám? – cukkolt. Meglegyintettem a karját, aztán megragadtam a kezét, és
magammal rántottam az emelet irányába.
*
A telefonom valamikor este hét
körül csörrent meg, és zsibbadt ujjakkal nyúltam utána, amikor észrevettem a
kijelzőn Harry nevét pislákolni.
– Szia – suttogta halkan.
– Szia – feleltem. A hangom kicsit
megremegett, de nem kérdezett rá, miért. A gyomrom összerándult, és nagyon jól
esett volna egy ölelés tőle.
– Támadt egy ötletem – újságolta. –
Nagyon rég gondolkozom már ezen, és végre elhatározásra jutottam!
– Miről van szó? – tudakoltam közönyös,
csevegő hangon.
Harry mélyen beszívta a levegőt,
éreztem, hogy az izgatottsága átvibrált a készüléken belém. Az izmaim már
szinte görcsben álltak, annyira kíváncsi voltam, mit szeretne nekem mondani, de
ő csak húzta az időt, mélyeket lélegzett, és nagyon úgy tetszett, hogy éppen a
megfelelő szavakat keresi.
– Erre a szerepre valaki olyan
ember kell, aki nagyon fontos nekem – tájékoztatott. – Egész életemben emlékezni
fogok a pillanatra, újra és újra le fogom játszani magamban, és szeretném, ha
maradandó, jó emlékeim lennének a nagy napról. – Egyre csak dagadó
kíváncsiságom mellé befúrta magát a keserű balsejtelem is, hogy valami
komolyról van szó, ami talán nem fog tetszeni nekem. Olyan izgatott voltam,
hogy egyszerűen már nem tudtam palástolni a felindultságomat, muszáj volt
rákérdeznem. Ismét.
– Miről van szó, Harry? Tudni
szeretném – motyogtam az ajkamba harapva.
Mélyet lélegzett, a várakozás
szinte megőrjített.
– Tia Mitchell, lennél a tanúm az
esküvőmön?
Húúú és haaa!!! A dolgok azért bonyolódnak, nem igaz? De még mi lesz itt... Na jó, inkább csendben maradok. Figyeljetek, nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a hozzászólásaitokat, na meg még egyszer köszönöm az előző részhez érkezett lelkes kommeneteket! Angyalok vagytok. <333 JS. xX
Szia! Már tegnap elolvastam a részed, ami megint csak tökéletes lett, mint mindig, csak annyira fáradt voltam, hogy erőm nem volt írni egy kommentot, és ha még bele is gondolok, semmi értelmeset nem tudtam volna neked írni:D na mindegy is!
VálaszTörlésHát a hideg kirázott az elején, és nem csak azért, mert az a szellem elő jött, hanem azért, mert Harry nem hitt neki. Aztán ahogy tovább olvastam megnyugodtam, és még örültem is, mikor Niall is előkerült! De a vége...te aztán megtudsz lepni, jó mondjuk igaz, hogy lehetett rá számítani, de akkor is!! Amúgy meg, angyalok...inkább ördögök, nem gondolod?? :D na nem fárasztalak már a dumámmal! Nagyon várom a kövi részt:3
Puszi: Andi:*