2015. november 7., szombat

5. rész: Majdnem csók

Sziasztok! Itt is van az újabb rész, ami szerintem jól sikerült, habár biztosan kicsit utálni fogtok a vége miatt... Nagyon köszönöm az eddig érkezett összes véleményt. Azok, akik írnak, tudják, milyen fontos egy írónak a visszajelzés. Nagyon sok ihletet és lendületet ad egy-egy újabb fejezet megírásához, és elsősorban azok jutnak eszembe, akik kommenteltek, mert arra gondolok, hogy minél előbb szeretnék megírni a részt, hátha ezúttal is kifejtik a véleményüket. :) Persze minden kedves olvasóra is gondolok, mert a statisztikából látom, hogy azért van érdeklődés. Köszönöm. :)

A kezem megszorult a telefonkészülék körül és a szememet el nem sírt könnyek öntötték el. Nem akartam érzelmileg ennyire kiegyensúlyozatlan lenni, de a szavai jeges tőrökként csapódtak a szívembe. Képtelen voltam válaszolni, hiába akartam bármi értelmeset is kinyögni, egyszerűen nem volt elég erőm hozzá. Még nem. Úgyhogy rácsaptam a mobilt. Düh és szánalom kavargott bennem, ha arra gondoltam, hogy milyen nevetséges vagyok. A gyerekkori hirtelen fellobbanó, parázsló románcok az idő múlásával általában csillapodnak, majd teljesen megszűnnek, mintha nem is lettek volna. Ezt a futó érzésekre értem, amikor buta tizenévesen abban az őrült dologban hiszünk, hogy életünk szerelmével találkoztunk, akivel együtt fogunk megöregedni. Sokáig játszadoztam Harryvel, és még több időbe telt rádöbbennem, hogy tényleg érzek valamit iránta, olyan sok időbe, hogy a végén azon kaptam magam, hogy visszaköltözött az apjához. Többet sosem láttam. Egészen idáig. Talán, ha akkor kifejeztem volna az iránta való érzéseimet, ha esélyt adok neki, akkor meglehet, hogy most nem Emma kezét fogná, hanem az enyémet. Butaság már ilyesmin gondolkodni. Halkan, szipogva levetettem magam a díványra, és a könnyeimet törölgetve figyeltem a parázsló tüzet, a néha fel-felcsapó éles lángokat, mint akár egy-egy reménysugár. Niall behúzódott a szobába, valószínűleg már rég aludt, miközben én keservesen búslakodtam. Alig-alig meghallható kopogás szűrődött felém a bejárati ajtó irányából, de mielőtt elindultam volna, egy emlék bukkant fel bennem.
– Nézd csak! – kiáltotta Grace, és dallamos, kacér, cseppet sem nőies kacagása betöltötte a házat. Az unalmas pop eltompult éles nevetése visszhangjában. – A srác nagyon zavarba jött a csókodtól – bólintott Harry irányába, aki leszegett fejjel, elvörösödve bámulta az ölébe ejtett kezét. Göndör fürtjei a vállát söpörték, a tekintetét eltakarta két tincs, de még így is jól láttam, hogy sértetten összeráncolja a szemöldökét. – Szerintem kaphatna még egyet! – suttogta izgatottan. Harry felemelte a fejét, volt valami gyilkos düh a tekintetében. Szinte izzott a pillantása.
– Mindjárt te is kapsz valamit – fröcsögte fanyarul. – De az nem csók lesz.
– Kibaszott köcsög – ordította Grace. – Azt hiszi, hogy valaki, pedig a rohadt göndör haján és a zöld szemén kívül egy nulla… Seggfej. – Mielőtt megakadályozhattam volna, Harry előrevetette magát és megmarkolta Grace haját. A lány sikoltva, rúgkapálva araszolt hátra, de Harry ujjai még így is pár karcolást ejtettek a lány hófehér arcán. Grace azonban nem hagyta magát, még akkor sem, amikor sikoltva ráparancsoltam, hogy álljon le, inkább felemelte a kezét, és a körmével végigszántott Harry halántékán, egészen az álláig. Vér szivárgott a sebből, és Harry nyüszítve elengedte a copfját.
– Kurvára ne merj még egyszer kurvára hozzámérni – sipította Grace plázacicás hangon, majd hátradobta a haját.
– Még csak szép sem vagy, de a szókincsed is nulla – vágott vissza Harry ingerülten. Grace már készen állt egy újabb ugrásra, de ezúttal reflexből lefogtam.
– Ez az én szülinapom – csattantam fel. – Az én bulim. Én parancsolok. És te most elmész.
– Úgy van – állt ki mellettem Grace, csak nem esett le neki, hogy kire céloztam.
– Harry elmegy – jelentette ki.
– Nem egészen így értettem, Grace. Aki távozni fog, az te vagy!
– Kapd be, te fasszopó – üvöltötte a képembe. Sietve felállt, majd egyetlen szó nélkül kirohant a szobámból és jó erőteljesen bevágta az ajtót. A buli itt véget ért.
Harry Styles

A pokolban éreztem magam, miután visszacsúsztattam az apró készüléket a zsebembe. A bensőmben támadó üresség rosszabb volt minden más érzésnél: a dühnél, amit a terv iránt éreztem, a bosszúságnál, ami elárasztotta minden porcikámat, ha DiVaio-ra gondoltam, valamint a bennem lüktető aggodalomnál, amit a fiúk iránt tápláltam.
– Harry, akadj már le róla – suttogta Zayn. – Komolyan, olyan vagy, mint egy kispályás zöldfülű. Kezd aggasztani.
Megtorpantam, forró düh gyülemlett a mellkasomba, zihálva szedtem a levegőt. A kezem ökölbe szorult, miközben keserűen nyeltem.
– Nem ilyennek ismerlek, haver – nógatott, párszor megpaskolva a vállam. – Kemény gyerek vagy te.
– Pofa be, Malik – kiabálta a terem végéből Louis. – Ha túl sokat jár a szád, nem tudok a tervre koncentrálni. Márpedig ez elengedhetetlen.
Jeges pillantást vetettem Louisra.
– Arról nem volt szó, hogy olyanokat cserkészünk be, akikkel régebb bármiféle kapcsolatunk volt. Mindannyian tudjátok, hogy Tia Mitchell számomra egy ilyen ember – morogtam. Feltámadó fejfájásom szinte szédülésbe fordult, ahogy az ablakhoz sétáltam és letekintettem az esti fényekben hullámzó városra.
– Ez a kamuduma az elátkozott házról telitalálat volt, Styles! – Liam előlépett a raktárból, miközben maga után vonszolt egy fekete gurulós bőröndöt, ami felkaristolta a padlót.  
A tekintete viharvert volt, és némi kétkedéssel vezette végig rajtunk a pillantását. Mindannyian feszült csendben figyeltük.
– Megfelelő? – kacsintott.
Megcsóváltam a fejemet. Zayn még egyszer megveregette a vállamat, mire számító pillantást vetettem rá, aztán előlépett.
– Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy mi a helyzet a szöszivel – kuncogott.
– Nem tehetjük ezt vele – csattantam fel. – Zayn, mindketten tudjuk, hogy milyen, amikor a napok összefüggéstelen maszlaggá olvadnak a cella sötétségében. Én erre nem vagyok képes. Nem vele.
Zayn állán kidagadtak az izmok, színtiszta düh szivárgott az arcáról. Megrettentem a belőle áradó nyers vadságtól, ugyanekkor közelebb léptem párat, hogy az arcom csak milliméterekre legyen az övétől.
Ő nem ezt érdemli – sziszegtem. – Nem hagyom.
– Haver, semmi rosszat se teszünk vele – felelte. A hangja egészen lággyá fakult, megnyugtatóan akart hatni rám, de csak azt érte el, hogy az idegesség még inkább a tetőfokára hágott a bensőmben. – Az egész dolog egyszerű, mint az egyszeregy: Tia Mitchell búsás vagyonra tett szert, miután elvesztette az apját. A fickó az egyik leghírhedtebb olajvállalat tulajdonosa volt Seattle-ben. Te beadtad neki a hazug beszéded, hogy ingatlaneladó vagy, minden egyéb, hogy van egy szerető jegyesed, Emma, sőt, még meg is hívtad az Emmával soha be nem következő esküvődre a lányt. Következő lépés? Elmondod neki, hogy az egész csak egy kitalált dolog volt, mivel meg akartál bizonyosodni róla, hogy még tényleg szeret-e téged. Tia a karjaidba borul, összeházasodtok, éltek boldogan, aztán megszerzed a vagyonát, amiből mi is kapunk. Részesedés meg minden, vágod, nem?
A kezem forrón bizsergett egy el nem csattant pofontól, de sikerült visszafojtanom feltörő dühömet.
– A pince és a cella csak a végső esetben jön szóba – tette hozzá Zayn. – Csak akkor, ha a lány ellenkezik.
Képtelen voltam türtőztetni magam, az érzések orkánja magával ragadott, indulatosan előrevetődtem, viszont még épp időben Liam és Louis elkapták a karomat. Fájdalom nyilallt a nyakamba, de a megvetésem sokkal erősebb volt a fizikai kínnál. A vállam megrándult, ahogy hozzájuk vágódtam, mire Zayn szabadkozva hátravonult.
– Nyugi, Harry. Ne légy idegbeteg – fröcsögte. – A csaj nem fog ellenkezni. Mosolyogva fogja széttárni neked csinos kis lábait…
– Te disznó! – vágtam a képébe, de ő csak halvány félmosolyt küldött felém, és sietve kimasírozott a sötétbe borult teremből. A kérdéseim csak úgy feltornyosultak bennem: egyszerűen már fogalmam sem volt, hogy a pénzt vagy az érzéseimet kell előtérbe helyeznem. De a lelkemet mardosó árulás sokkal fájdalmasabb volt minden hirtelen fellobbant vágynál, amit az utóbbi időben éreztem.


Tia Mitchell

– Harry! – A hangom egészen halk volt, és az esti szél zúgása meglepően eltompította. Próbáltam erőt venni magamon és az előttem álló fiú szemébe nézni, de nagyon nehezen ment. – Itt hagytál valamit?
– Nem, dehogy – suttogta feszengve. A zsebébe csúsztatta a kezét, a sarkán hintázott előre-hátra.
– Akkor miért vagy itt?
Megcsóválta a fejét, mire pár kósza tincs a szemébe hullott.
– Igazából nem szabadna itt lennem – mondta bánatosan. A hangjából bűntudat áradt, és zavarba jöttem, mert nem tudtam, hogy mit kéne tennem vagy mondanom, így hát inkább hallgattam, és igyekeztem elviselni a kínos csendet.
– Valamit mondanom kell – lépett közelebb. Fogalmam sem volt, de én is előléptem egyet; mintha egy belső indulat vezetett volna feléje. Azonnal megéreztem a testéből áradó melegséget, és legszívesebben átöleltem volna.
– Mit akarsz mondani? – néztem fel rá pislogva. Lehajtotta a fejét, az arca fájdalmasan közel volt az enyémhez, az ajkamon éreztem mentás leheletét. Meg akar csókolni? De ez nem történt meg, hiszen abban a pillanatban, ahogy erre gondoltam, hirtelen hátralépett.
– Becsaptalak, Tia – sziszegte elmélyülő hangon. – Annyira sajnálom. Tudom, hogy nem érdemlek bocsánatot, mert… – Elakadt a lélegzete, a mellkasa megemelkedett, ahogy teleszívta magát levegővel, majd elfordította a fejét. Megsajdult a szívem a kínlódását látva. – Az egész életem egy hazugság.

2 megjegyzés:

  1. Wow. Hát...nem erre számítottam, az egy biztos! Igen jó lett ez a rész is! Hosszabb részt kérek xD. Jó, mondjuk ez se volt rövid, de máskor hosszabbakat írsz! Na mindegy is, nem untatlak! Csak várom a kövi részt!
    Puszi: Andi:*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi a véleményt, örülök, hogy tetszett. :) Ha lesz idő, talán még ma esti megírok egy kicsivel hosszabb részt. ;)

      JS xX

      Törlés